Jött a vizes ember. Tudtuk, hogy jön­ni fog, de nem vár­tuk. Nagyon nem. Reggeltől ő volt a téma, ma kell jöj­jön, le fog­ja olvas­ni az órát. Le kell másszon az akná­ba, a múlt­kor is mor­gott. Na de hát mind morog­hat, mért nem szü­le­tett gróf­nak, akkor nem kéne aknák­ba mász­kál­jon és órát olvas­son. Vagy tanul­ha­tott vol­na más szak­mát, ha már annyi­ra dero­gál neki a víz­óra olvasás.
Átjött a szomszédasszony.
– Maga már fel­tet­te az ebé­det? Mit főz, nekem sem­mi ötle­tem sincs, igaz az se nagyon amit főz­zek. Na mind­egy, hát­ra­né­zek a kert­be, sze­dek egy kis para­di­cso­mot, pap­ri­kát, össze­ütök egy kis rizses-lecsót, azt az uram is sze­re­ti. Na magá­nál már volt a vizes ember? Franc, még nálunk se járt, de hát jöhet, a nincs­ből nehéz lesz kifi­zet­ni. A maga ura se kap­ta még meg a fize­té­sit, jaj­is­te­nem, hát a mi nyug­dí­junk se jött, bez­zeg a pos­tás­nak nem sie­tős, érdek­li is azt a mi bajunk – sápí­to­zott. Na lel­kem megyek, mind­járt itt az uram s még sehol­se tar­tok, meg hát ha ide­té­ved a vizes, tud­ja, sen­ki sincs otthon…
Csörgés csat­to­gás az udva­ron, rövid szit­ko­zó­dás, újabb csör­gés. Megjött a vizes, leol­vas­ta az órát.
Nagyi a var­ró­gé­pe előtt ül, dudo­rá­szik, varr. Én a sez­lon tete­jén lábam lóga­tom és figye­lek. Bejön, meg­áll a kony­ha köze­pén. Morcos kép­pel fogai közt kiszűr egy jóna­po­tot és vár­ja, hogy nagyi ráfigyeljen.
– Üljön le jóem­ber, az asz­tal­nál könnyebb írni.
Kihúzza a hoked­lit, leül, a tin­ta­ce­ru­zá­ját meg­nyal­ja és a betű­ket nagy suta kezé­vel komó­to­san egyen­ként egy­más­hoz biggyeszt­ve meg­ír­ja a cet­lit majd nagyi kezé­be nyomja:
– Nyóz* lej lesz doamna**.
Nagyi elve­szi a fec­nit, ránéz, majd a nagy mor­cos ember sze­mé­be néz­ve nyu­god­tan ennyit mond: nincs. A nincs fel­re­pült a leve­gő­be, meg­pör­dült, majd Damoklész kard­ja­ként meg­áll nagyi és a vizes ember között. A nagy mor­cos ember sze­me elkerekedik:
– Nincs nyóz lej doamna?
– Nincs jóem­ber, ha vol­na mon­da­nám, de nincs. Túl hamar jött, még nem ért haza az uram mun­ká­ból, ma kap pénzt, minek sie­tett annyira.
– Csak nyóz lej – morog a vizes.
Nagyi kinyi­tott tenye­rét az orra alá dugja:
– Jóember, húz­zon ki innen egy szőr­szá­lat ha tud, nalát­ja nem tud mert nincs, nyóz lej sincs. De tud­ja mit, most lett kész a lucs­kos­ká­posz­tám, üljön le, egyen egy tányér­ral, biz­tos éhes, jól fog esni.
Jámbor egy­sze­rű­ség­gel vissza­te­re­li a nagy mor­cos vizes embert az asz­tal­hoz, hellyel kínál­ja. Elővesz egy jó nagy mély­tá­nyért, tele­me­ri a spar­hert szé­lé­re húzott piros fazék­ból és sze­lí­den lete­szi a mor­cos vizes ember elé. Mellére fog­ja a kenye­ret, kanya­rít belő­le egy karéj­jal, majd még eggyel és lete­szi a tányér mellé:
– Egyen jóem­ber, ne res­tell­je, nem sajnálom.
A kam­rá­ból elő­ke­rül a tej­föl is:
– Tegyen bele bőven, úgy finom.
A mor­cos vizes ember las­san, időn­ként meg­fúj­va a gőzöl­gő lucs­kos káposz­tát szür­csöl­ve, hogy szá­ját meg ne éges­se elkezd enni. Minden kanál­nál egy­re béké­seb­bé válik az arca, a végén egy kenyér­da­rab­ká­val kitö­rö­li a tányért, elé­ge­dett­ség terült el ábrázatán.
– Jóember, ami­kor erre jár lép­jen be a pénzéért.
– Jól van doam­na, ráér az, csak nyóz lej, majd leg­kö­ze­lebb ideadja.
Megköszöni a tál ételt és távo­zik. Teljesen más ember­ként megy el, mor­cos­sá­gát elfe­lejt­ve, mint akit kicseréltek.
– Na látod, jegyezd meg egy élet­re, éhes ember­rel nem lehet tár­gyal­ni – moso­lyog rám nagyi, miköz­ben terít­jük az asz­talt ebéd­hez, mert dudált a gyár – mind­járt érke­zik haza mun­ká­ból nagy­ta­ta és biz­tos ő is éhes…

*lej = Romániában hasz­ná­la­tos pénznem
** doam­na = asszo­nyom (román nyelv­ből átvett megszólítás)