Nagytatánk ügyes kicsi szé­kely ember volt. A szó szo­ros értel­mé­ben. Kinézete akár a Fából fara­gott király­fi, öntör­vé­nyű, makacs, saját útját járó, ter­mé­szet­ben élő. Kevesen értet­ték és ő nem is akar­ta, hogy ért­sék. Csak jár­ta a maga útját. Jól, rosszul, öntör­vé­nyű­en és sza­ba­don. Nem volt a sza­vak embe­re. Tetteivel, öntör­vé­nyű­sé­gé­vel taní­tott. Ritkán szólt, velő­set. Ezek a rit­ka meg­nyil­vá­nu­lá­sai olyan erő­vel hatot­tak, hogy beég­tek a lel­künk­be. Egyedi, sza­bad szel­le­me soha sem­mi­lyen kor­lá­tok közé nem szo­rult. Ő így volt bol­dog. Mi így szerettük.

Rengeteg dolog­ra meg­ta­ní­tot­tak mások által furá­nak vélt meg­nyil­vá­nu­lá­sai. Alapbölcsességeket köz­ve­tí­tett. Először is meg­ta­ní­tott „hüm­mög­ni”. Amikor a locsi-fecsi fehér­né­pek pró­bál­ták szó­ra bír­ni, össze­húz­ta szem­öl­dö­két, sze­mé­ben hun­cut mosoly csil­lant és annyit mon­dott: Hmmm. Ebben min­den ben­ne volt, a véle­mény, a figye­lek rád, a van véle­mé­nyem, az egész világ­né­ze­te. Mi így szerettük.

Volt neki egy hatal­mas zok­ni kupa­ca. A kupac­ban két egy­for­ma zok­nit nem is pró­bál­tunk keres­ni, tud­tuk, hogy nincs. Minden zok­ni­ból egy darab volt, külö­nös szem­lé­le­te miatt. Amikor kilyu­kadt vala­me­lyik, lehúz­ta és egy­sze­rű­en kidob­ta. A jót meg­tar­tot­ta. Az évek során így gyűlt össze cso­dá­la­tos gyűj­te­mé­nye. Szerinte a zok­ni­gyár hatal­mas téve­dé­se, hogy külön­bö­ző min­tá­jú zok­ni­kat gyárt. Ezzel egy­részt meg akar­nak gaz­da­god­ni, más­részt feles­le­ges idő­po­csé­ko­lás­ra kész­te­tik az embe­re­ket a páro­sít­ga­tás­sal. A zok­ni­nak egyet­len funk­ci­ó­ja van, mond­ta böl­csen, ne fáz­zon a lábad. Tehát mind­egy milyen szí­nű, mind­egy hogy egy­for­ma vagy sem, a lényeg, hogy ne legyen lyu­kas és mele­gít­sen. Soha nem lát­tunk raj­ta két egy­for­ma zok­nit. Mi így szerettük.

Ősszel, ha meg­fáz­tunk, választ­hat­tunk a zok­ni­ku­pac­ból három zok­nit. Mind a három külön­bö­zött. Ez olyan muris volt. Kettőt a lábunk­ra húz­tunk, a vas­ta­gabb, puhább faj­tá­ból. A har­ma­di­kat jó meleg sóval meg­töl­töt­te nagyi­kánk és a mell­ka­sunk­ra tet­te. Mellé egy nagy kanál finom lépes­méz járt, a nagy­ta­tánk méhei által gyűj­tött­ből. Kiváltságosnak érez­tük magun­kat, kiél­vez­tük a gon­dos­ko­dá­suk min­den per­cét. Mi így szerettük.

Elkezdtük a sópár­nák ter­ve­zé­sét. Gondolkodtunk, milyen anyag­ba zár­juk ezt a gyógy­nö­vény­ke­ve­ré­kes illa­tos cso­dát. Legyen egy­for­ma szí­nű. Milyen szí­nű. És akkor eszünk­be jutott a nagy­ta­tánk zok­ni­ku­pa­ca. A maga egye­di­sé­gé­vel. Mindegyik darab­nak lel­ke, tör­té­ne­te volt. Bármelyiket válasz­tot­tuk belő­le, örö­möt oko­zott, a meleg sóval meg­tölt­ve mell­ka­sun­kon szin­te mesé­ket duru­zsolt. Mi így szerettük.

Gyógynövényes sópár­ná­ink­ra nézek. Ahány darab annyi szí­nű. Eszembe jut nagy­ta­tánk. A zok­ni­ku­pac. Bármelyiket választ­ha­tom, mind­egyik ked­ves lel­kem­nek. Néha a mell­ka­som­ra teszem. Előtte húzok a lábam­ra két jó meleg zok­nit. Nem egy­for­mák.  Átjár a finom puha meleg. Eszembe jut­nak illa­tok, zson­gá­sok, mesék. Nagytatánk. A Fából fara­gott király­fi, öntör­vé­nyű, makacs, saját útját járó, ter­mé­szet­ben élő. Mi így szeretjük.

Mellkasomon a sópár­na. Komótosan eszek egy nagy kanál finom lépes­mé­zet. Lábaimon puha meleg zok­ni. Nagytatánkra gon­do­lok. Mosolyogva hüm­mö­gök egy nagyot. Szabad vagyok és bol­dog. Mi így szeretjük.

Gyógynövényes sópár­nán­kat itt talá­lod (<– kattints!)