Pár évvel ezelőtt igen kilá­tás­ta­lan hely­zet­be keve­red­ve meg­lá­to­gat­tam nagy­szü­le­i­met. Minden össze­ku­szá­ló­dott ben­nem, kér­dé­sek, vála­szok majd ezek elhes­se­ge­té­se, újabb kér­dé­sek, más vála­szok és csak kavar­gott az egész.

Ebben a kusza­ság­ban egy dolog volt szá­mom­ra egy­ér­tel­mű: nagyi­ék­nál ott lesz a meg­nyug­vás, meg­hall­gat­nak és vala­mi nagyon bölcs meg­ol­dást javasolnak.

Elmentem, leül­tem és hosszas hall­ga­tás után elkezd­tem mesél­ni. Csendben kivár­ták, hogy a lel­kem meg­nyíl­jon és kifoly­jon belő­le a panasz­ára­dat. Nagyi türel­me­sen hall­ga­tott, nagy­ta­ta néha hüm­mö­gött majd legyin­tett egy nagyot.
Mikor tövi­ről hegyi­re elmond­tam búmat-bána­to­mat, nagyi meg­szó­lalt: pakolj tíz tojást a gyereknek.

Nagytata fel­pat­tant, kiment a kam­rá­ba, ékte­len csör­gés, zör­gés után vissza­jött és felém nyúj­tott húsz házi tojást amit a tyúk­jai toj­tak. Tessék, itt van húsz tojás, majd nagyi felé for­dul­va, tudod, most az uno­kánk nagy baj­ban van, ő kap húszat, a szom­széd­asszony majd jövő héten kap­ja meg a tojást amit ígér­tél neki, ő vár­hat, neki most nincs akko­ra baja. Majd kihúz­ta magát, rám nézett: ne félj sem­mit amíg engem látsz, mi min­dig segí­tünk, ha baj­ba kerülsz.

Az a tíz tojás akkor és ott szá­mom­ra a lehe­tő leg­böl­csebb tanács volt. Megértettem, soha nem kerül­he­tek olyan hely­zet­be, hogy ne segít­se­nek és ne áll­ja­nak mel­lém. Nekem adták min­de­nü­ket, ami­jük volt, a figyel­mü­ket, sze­re­te­tü­ket, erőt és azt a meg­nyug­ta­tó tuda­tot, nem hagy­nak cser­ben, nagyon fon­tos vagyok nekik.

Tíz tojás­sal meg­ta­ní­tot­ták a leg­fon­to­sab­bat: a fel­té­tel nél­kü­li szeretetet.