Zselyke, a tacskólány

Zselyke, a tacskólány

Zselyke, a tacskólány

Nem volt neve, csak egy nyúlketrece. Abban tengette kilátástalan, szűkre szabott kis életét.

„Gazdája” úgy tervezte, minimális befektetéssel nagy hasznot fog neki hozni ez a kis lény. Nem eteti túl, víz és száraz kenyérhéj bőven elég, szaporítja, ahányszor csak tudja, utána meg…

És itt megszakad ez a „gyönyörűen” kitalált, nagy hasznot hozó történet, ugyanis az élet egy perc alatt rombol és egy perc alatt épít.

Két kedves hölgy személyében arra sétált a szerencse. Határozott, ellentmondást nem tűrő módon kimentették méltatlan helyzetéből a kis zsemleszínűt. Hazavitték, fürdetés, karomvágás, alapos átvizsgálás következett majd elkezdődött a szervezkedés: gazdit kell keresni, aki szeretni, óvni, tanítani fogja, aki megmutatja, hogy másképpen is lehet élni nem csak ilyen kutyául.

Csörög a telefon:
– Tudom, hogy édesanyád nemrég vesztette el Artúrt, a húsz éves öregurat. Szeretne egy zsemleszínű lányt?
– Biztos nem, nagyon megviselte, senki sem tudja pótolni a hiányát. Ő a maga morgós, egyedi természetével egy igazi barát volt, szerintem ezt az űrt nem lehet pótolni.
– Azért kérdezd meg, úgy gondolom ha meghallja a történetet, biztos meggondolja magát. Ideiglenes befogadónál várja, hogy hazataláljon, szüleidnél biztos nagyon jó helye és szép élete lesz.

Másnap édesanyánkkal zimankós, ködös délután autózunk úttalan utakon. Az autóban kellemes meleg, útközben jót beszélgetünk, szokásos témáink sorra kerülnek elő: a nagy családban kivel mi van, kinek hogy megy sora, ki merre hogy találta meg a szerencséjét, hogy boldogul, üzent, mit tudunk róla. Nagy családban élni nagy felelősség is, tanította nagymamánk és édesanyánk, mindig mindenkit számba veszünk, szem elől nem tévesztünk, ha öröme van vele örülünk, ha bánata van mindig legyen hozzá egy jó szavunk.

A számvetés közben megérkezünk a kisváros csendes mellékutcájába. Mosolygós, kedves hölgy hozza egy nagy dobozban a kis zsemleszínűt. Ő fogadta be arra a pár napra ameddig új családja jelentkezik érte. Kérdezi, mibe tesszük, hoztunk dobozt, hordozót vagy ketrecet, miben fogjuk szállítani. Édesanyánk kinyitotta az autó ajtaját és egyszerűen válaszolt:

– Itt fog utazni az ölemben. Nem kell ide ketrec, soha többet nem fog rácsokat látni.

Hazafele úton meleg, pihe-puha csend van az autóban. Időnként felsóhajt álmában az új családtag, majd még jobban befúrja magát édesanyánk biztonságot adó ölébe.

Otthon már várja a család, mindenki izgatott, ki az új jövevény, hogy néz ki. Megszeppenve ül a kanapén, szemezve Manóval, a család másik szőrgombóc kedvencével. Méregetik egymást, Manó próbál kutyanyelven szólni, de a jövevény nem érti. Bátortalan minden mozdulata, nem fogja fel a nagy teret, a szabadságot. Számára ismeretlen a helyzet, hogy rá figyelnek, oda megy ahova akar, beszélnek hozzá, megsimogatják, szeretgetik. Manó vakkant, szeretne kimenni az udvarra, szokásos esti sétáját megejteni. Zsemleszínű próbálja félénken követni, az ösztöne vezérli, azonban megtorpan a lépcső tetején: kiderül, nem tudja mi az a lépcső, ennélfogva azt sem, hogyan kell használni. Manó bölcs matrónaként, a ház szokásaival teljes mértékben tisztában levő vezérként minden lépésénél óvatosan hátrafülel és próbálja terelgetni az új családtagot. Sikertelen próbálkozásai mutatják, hogy a kutyaság furfangjait lépésről lépésre az alapoktól kell megtanulnia, megismernie a kutyaélet rejtelmeit. Az első sete-suta, segítséggel megtett lépések után felbátorodik és egyre magabiztosabban követi Manót, aki hihetetlen kutyatürelemmel tanítgatja és vezeti be az új birodalmába. Manó számára hamarosan világossá vált, hogy a lépcsőzésen kívül meg kell tanítania a vakkantás és ugatás különböző módjait az egyéb házi szokásokon kívül. Ami pedig a legfontosabb, meg kell találni az új jövevény fekhelyét mivel a kalandos, hosszú út után elpilledt és az ő helyén mégsem pihenhet. Érdeklődéssel figyeli, hogy új kutyatársa is az övéhez hasonló, finom, illatos kutyaágyban szenderülhet el és pihenhet az eseménydús, mozgalmas nap után. Lefekvés előtt Manó és a kis jövevény odakucorodnak édesanyánk és édesapánk ölébe az esti simogatásra, cirógatásra és miközben hallgatják a kutyamesét, félig elszenderedve, a zsemleszínű kis lény egy nagyot sóhajt és békésen elalszik.

Zselyke, a zsemleszínű tacskólány hazaért.

Az oldalon sütiket használunk, melynek segítségével oldalunk látogatottságát mérjük, valamint a közösségi portálokon található oldalainkhoz való gyors hozzáférést biztosítjuk. A sütik segítségével információkat osztunk meg hirdetési, közösségi média és elemző partnereinkkel a weboldalunk, illetve közösségi oldalaink használatáról, melyek alapján statisztikák, illetve hirdetések készülhetnek. A weboldal további használatával beleegyezel a sütik használatába. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás