Keresés az oldalon

Zselyke, a tacskólány

Zselyke, a tacskólány

Nem volt neve, csak egy nyúl­ket­re­ce. Abban ten­get­te kilá­tás­ta­lan, szűk­re sza­bott kis életét.

„Gazdája” úgy ter­vez­te, mini­má­lis befek­te­tés­sel nagy hasz­not fog neki hoz­ni ez a kis lény. Nem ete­ti túl, víz és szá­raz kenyér­héj bőven elég, sza­po­rít­ja, ahány­szor csak tud­ja, utá­na meg…

És itt meg­sza­kad ez a „gyö­nyö­rű­en” kita­lált, nagy hasz­not hozó tör­té­net, ugyan­is az élet egy perc alatt rom­bol és egy perc alatt épít.

Két ked­ves hölgy sze­mé­lyé­ben arra sétált a sze­ren­cse. Határozott, ellent­mon­dást nem tűrő módon kimen­tet­ték mél­tat­lan hely­ze­té­ből a kis zsem­le­szí­nűt. Hazavitték, für­de­tés, karom­vá­gás, ala­pos átvizs­gá­lás követ­ke­zett majd elkez­dő­dött a szer­vez­ke­dés: gaz­dit kell keres­ni, aki sze­ret­ni, óvni, taní­ta­ni fog­ja, aki meg­mu­tat­ja, hogy más­kép­pen is lehet élni nem csak ilyen kutyául.

Csörög a telefon:
– Tudom, hogy édes­anyád nem­rég vesz­tet­te el Artúrt, a húsz éves öreg­urat. Szeretne egy zsem­le­szí­nű lányt?
– Biztos nem, nagyon meg­vi­sel­te, sen­ki sem tud­ja pótol­ni a hiá­nyát. Ő a maga mor­gós, egye­di ter­mé­sze­té­vel egy iga­zi barát volt, sze­rin­tem ezt az űrt nem lehet pótolni.
– Azért kér­dezd meg, úgy gon­do­lom ha meg­hall­ja a tör­té­ne­tet, biz­tos meg­gon­dol­ja magát. Ideiglenes befo­ga­dó­nál vár­ja, hogy haza­ta­lál­jon, szü­le­id­nél biz­tos nagyon jó helye és szép éle­te lesz.

Másnap édes­anyánk­kal ziman­kós, ködös dél­után autó­zunk útta­lan uta­kon. Az autó­ban kel­le­mes meleg, útköz­ben jót beszél­ge­tünk, szo­ká­sos témá­ink sor­ra kerül­nek elő: a nagy csa­lád­ban kivel mi van, kinek hogy megy sora, ki mer­re hogy talál­ta meg a sze­ren­csé­jét, hogy bol­do­gul, üzent, mit tudunk róla. Nagy csa­lád­ban élni nagy fele­lős­ség is, taní­tot­ta nagy­ma­mánk és édes­anyánk, min­dig min­den­kit szám­ba veszünk, szem elől nem tévesz­tünk, ha örö­me van vele örü­lünk, ha bána­ta van min­dig legyen hoz­zá egy jó szavunk.

A szám­ve­tés köz­ben meg­ér­ke­zünk a kis­vá­ros csen­des mel­lék­ut­cá­já­ba. Mosolygós, ked­ves hölgy hoz­za egy nagy doboz­ban a kis zsem­le­szí­nűt. Ő fogad­ta be arra a pár nap­ra amed­dig új csa­lád­ja jelent­ke­zik érte. Kérdezi, mibe tesszük, hoz­tunk dobozt, hor­do­zót vagy ket­re­cet, miben fog­juk szál­lí­ta­ni. Édesanyánk kinyi­tot­ta az autó ajta­ját és egy­sze­rű­en válaszolt:

- Itt fog utaz­ni az ölem­ben. Nem kell ide ket­rec, soha töb­bet nem fog rácso­kat látni.

Hazafele úton meleg, pihe-puha csend van az autó­ban. Időnként fel­só­hajt álmá­ban az új csa­lád­tag, majd még job­ban befúr­ja magát édes­anyánk biz­ton­sá­got adó ölébe.

Otthon már vár­ja a csa­lád, min­den­ki izga­tott, ki az új jöve­vény, hogy néz ki. Megszeppenve ül a kana­pén, sze­mez­ve Manóval, a csa­lád másik szőr­gom­bóc ked­ven­cé­vel. Méregetik egy­mást, Manó pró­bál kutya­nyel­ven szól­ni, de a jöve­vény nem érti. Bátortalan min­den moz­du­la­ta, nem fog­ja fel a nagy teret, a sza­bad­sá­got. Számára isme­ret­len a hely­zet, hogy rá figyel­nek, oda megy aho­va akar, beszél­nek hoz­zá, meg­si­mo­gat­ják, sze­ret­ge­tik. Manó vak­kant, sze­ret­ne kimen­ni az udvar­ra, szo­ká­sos esti sétá­ját meg­ej­te­ni. Zsemleszínű pró­bál­ja félén­ken követ­ni, az ösz­tö­ne vezér­li, azon­ban meg­tor­pan a lép­cső tete­jén: kide­rül, nem tud­ja mi az a lép­cső, ennél­fog­va azt sem, hogyan kell hasz­nál­ni. Manó bölcs mat­ró­na­ként, a ház szo­ká­sa­i­val tel­jes mér­ték­ben tisz­tá­ban levő vezér­ként min­den lépé­sé­nél óva­to­san hát­ra­fü­lel és pró­bál­ja terel­get­ni az új csa­lád­ta­got. Sikertelen pró­bál­ko­zá­sai mutat­ják, hogy a kutya­ság fur­fang­ja­it lépés­ről lépés­re az ala­pok­tól kell meg­ta­nul­nia, meg­is­mer­nie a kutya­élet rej­tel­me­it. Az első sete-suta, segít­ség­gel meg­tett lépé­sek után fel­bá­to­ro­dik és egy­re maga­biz­to­sab­ban köve­ti Manót, aki hihe­tet­len kutya­tü­re­lem­mel tanít­gat­ja és veze­ti be az új biro­dal­má­ba. Manó szá­má­ra hama­ro­san vilá­gos­sá vált, hogy a lép­cső­zé­sen kívül meg kell taní­ta­nia a vak­kan­tás és uga­tás külön­bö­ző mód­ja­it az egyéb házi szo­ká­so­kon kívül. Ami pedig a leg­fon­to­sabb, meg kell talál­ni az új jöve­vény fek­he­lyét mivel a kalan­dos, hosszú út után elpil­ledt és az ő helyén még­sem pihen­het. Érdeklődéssel figye­li, hogy új kutya­tár­sa is az övé­hez hason­ló, finom, illa­tos kutya­ágy­ban szen­de­rül­het el és pihen­het az ese­mény­dús, moz­gal­mas nap után. Lefekvés előtt Manó és a kis jöve­vény oda­ku­co­rod­nak édes­anyánk és édes­apánk ölé­be az esti simo­ga­tás­ra, ciró­ga­tás­ra és miköz­ben hall­gat­ják a kutya­me­sét, félig elszen­de­red­ve, a zsem­le­szí­nű kis lény egy nagyot sóhajt és béké­sen elalszik.

Zselyke, a zsem­le­szí­nű tacs­kó­lány hazaért.