Keresés az oldalon

Baka Juli állj fel

Baka Juli állj fel

Babika nem volt óvó­dás. Szeretett vol­na óvo­dá­ba jár­ni, de a tanyát, az azt kör­be­öle­lő cso­dát, a nagy­ma­má­ja szár­nyai alatt nevel­ked­ve tapasz­talt mese­vi­lá­got nem tud­ta és nem is akar­ta fel­cse­rél­ni egy szá­má­ra isme­ret­len, más világra.

Sokszor pró­bál­ták haza­vin­ni, kecseg­tet­ték szebb­nél szebb ígé­re­tek­kel, de ő gyer­me­ki makacs­ság­gal ragasz­ko­dott füg­get­len, sza­bad éle­té­hez mely­ben oly maga­biz­to­san moz­gott. Nagymamájának, Mámikának köszön­he­tő­en bele­ívó­dott az a hatal­mas tudás amit a napi teen­dők között meg­fi­gye­lés­sel, segít­ve vagy a mesé­ket és fel­nőt­te­ket figyel­ve egy kis­lány megtanulhat.

Megtanulta az álla­tok nyel­vét, ha kiküld­ték a sza­kaj­tó­ba össze­gyűj­te­ni a tojá­so­kat meg­si­mo­gat­ta a tyú­kot és meg­kö­szön­te neki, hogy ilyen szép tojá­so­kat tojt. Egyik leg­ked­ve­sebb ját­szó­tár­sa a bor­zas kis­ku­tya volt, aki árnyék­ként követ­te min­den­ho­va és szem­fü­le­sen figyel­te kis gaz­dá­ját. Bárány szü­le­té­se­kor a kis­bá­rányt betet­ték az ágyá­ba, hogy mele­gít­se a kis jövevényt.

Segített Mámikának gyógy­nö­vényt gyűj­te­ni, köz­ben meg­ta­nul­ta melyik milyen nya­va­lyá­ra jó, miből készül­het tea, tink­tú­ra vagy für­dő, boro­ga­tás. Tavasszal segí­tett gyü­mölcs­fá­kat olta­ni, a kert­ben vete­mé­nyez­ni. Eltevéskor ügye­sen pucol­ta, reszel­te, sikál­ta a kert­ből begyűj­tött tor­mát, káposz­tát, ubor­kát miköz­ben Mámika sze­líd mosollyal figyel­te hogy ügye­se­dik nap­ról napra.

Szorgoskodott ha a szö­vő­szé­ket fel kel­lett vet­ni, fona­lat gom­bo­lyí­ta­ni, fol­toz­ni, új ruhát varr­ni. Akkor is ott ser­te­per­télt ha szap­pant főz­tek, kenye­ret dagasz­tot­tak vagy a hatal­mas üst­ben lek­vár rotyogott.

Esténként az udva­ron a fűben hanyatt feküd­ve figyel­ték a csil­la­go­kat, kiol­vas­va belő­le milyen idő lesz, mi vár­ha­tó, jó lesz a ter­més, közeledik‑e vala­mi öröm vagy bánat. Mámika türe­lem­mel, mesél­ve átad­ta min­den tudá­sát, sze­re­te­tét, tapasz­ta­la­tát Babikának, tör­té­ne­te­i­vel, taní­tá­sa­i­val bele­tet­te kisuno­ká­ja batyu­já­ba azt a hamu­ban sült pogá­csát ami egész éle­tén keresz­tül kísér­te, segítette.

Ebbe a cso­dá­la­tos mese­vi­lág­ba bekö­szön­tött a hete­dik ősz. El kel­lett búcsúz­nia a méhek­től, kis­bá­rány­tól, bor­zas kutyá­tól, a tanyá­tól. Hazaköltözött a város­ba, kez­dő­dött az iskola.

Szülei beírat­ták a nyüzs­gő nagy­pi­ac mögöt­ti isko­lá­ba, aho­va a kör­nyék föld­mű­ve­sei és egy­sze­rű mun­kás­em­be­rei járat­ták gyer­me­ke­i­ket. Első napon meg­szep­pen­ve ült a pad­ban, figyel­te a sok vidám, csin­ta­lan gyer­me­ket akik jól ismer­ték egy­mást hiszen együtt nőt­tek fel. Ő sen­kit sem ismert.

Családi legen­dá­vá vált az első taní­tá­si órán tör­tént bemutatkozása:

Bejött a taní­tó néni és elkezd­te a név­sort olvas­ni. Előtte meg­be­szél­ték, hogy az a gye­rek akit szó­lít fel­áll és szé­pen bemu­tat­ko­zik társainak.

Elkezdődött a név­sor­ol­va­sás és a taní­tó néni szó­lít­ja a követ­ke­ző gyereket:

– Baka Júlia, állj fel.

Teljes csend, min­den gyer­mek ülve maradt.

A taní­tó néni meg­is­mét­li a nevet, most már a kis­lány­ra néz­ve bátorításképpen:

– Baka Juli, állj fel szépen.

Most is ülve maradt min­den­ki figyel­ve, hogy mi fog történni.

A taní­tó néni oda­ment a kislányhoz:

– Baka Juli szó­lí­tot­ta­lak, miért nem állsz fel és mutat­ko­zol be a többieknek?

A kis­lány elke­re­ke­dett szem­mel válaszolt:

– Én Babika vagyok, engem min­den­ki így szólít.

Azóta sok­szor elme­sél­te nekünk, lánya­i­nak, később az uno­ká­i­nak is: ő annyi­ra mese­vi­lág­ban élt a nagy­ma­má­já­nál, hogy még a tel­jes nevét sem kel­lett hasz­nál­nia, min­den­ki a bece­ne­vén szólította.

Édesanyaként min­ket, a lánya­it is a nagy­ma­má­já­nál bele­ívó­dott szel­lem­ben nevelt: sza­ba­don, a ter­mé­sze­tet sze­ret­ve és tisztelve.

Nyugdíjasként sem akart tét­len marad­ni és mivel a gyógy­nö­vé­nyek vilá­ga és az alko­tás min­dig szí­vé­hez közel álló­ak vol­tak, öröm­mel kez­dett el tevé­keny­ked­ni a csa­lá­di manu­fak­tú­ránk­ban. Nagymamája régi recept­jei alap­ján össze­ál­lí­tot­ta a gyógy­nö­vény keve­ré­ke­ket, az álta­lunk meg­ál­mo­dott pár­ná­kat napo­kig tar­tó ötle­te­lés­sel, sza­bás­sal, var­rás­sal vég­le­ges for­má­juk­ba öntöt­te. Közben meg uno­ká­já­nak mesélt gyer­mek­ko­rá­ról, a tanyá­ról, a csodavilágról.

Örömmel, időn­ként nosz­tal­gi­áz­va, mesél­ve, más­kor meg a csa­lá­dot buz­dít­va, uno­ká­ját egyen­get­ve, tanít­gat­va készí­ti a cso­dá­la­tos, illa­tos pár­ná­kat. Kis műhe­lye gyak­ran tele van fia­ta­lok­kal, akik beül­nek hoz­zá segí­te­ni, tanul­ni, mesét hall­gat­ni, beszélgetni.

Sokszor elné­zem ahogy türe­lem­mel, fárad­ha­tat­la­nul mesél, tanít, terel­get. Csillogó sze­mé­ben, hun­cut moso­lya mögött ott látom a kis Babikát, most már min­den­ki Babi néni­jét aki lényét belen­gő ter­mé­sze­tes gon­dos­ko­dás­sal puha pár­nák­ba cso­ma­gol­ja a ter­mé­szet aján­dé­ka­it csa­lád­ja, isme­rő­sei és sok-sok ked­ves ember örömére.