Hímes vagy piros tojás készí­té­se és aján­dé­ko­zá­sa a locso­ló legé­nyek­nek, legény­kék­nek álta­lá­nos, váro­son is elter­jedt hús­vé­ti szo­kás. Ajándékozása, a vele kap­cso­la­tos szent cse­lek­mé­nyek, mági­kus prak­ti­kák, gyer­mek­já­té­kok azon­ban messze nem kor­lá­to­zód­nak hús­vét máso­dik nap­já­ra. Ha csak fel­so­ro­lás­sze­rű­en is, érde­mes szám­ba ven­ni az idő­szak tojá­sos szo­ká­sa­it. A virág­va­sár­na­pi zöld­ág­já­rás­hoz, ágszen­te­lés­hez való rügye­ző, bar­kás gallya­kat régen­te a kis­fi­úk gyűj­töt­ték ger­gely­vi­téz­nek öltöz­ve elő­ző nap, virág­szom­bat­ján. A lányos házak­nál tojást kap­tak fára­do­zá­su­kért. A Kis-Kárpátok szlo­vák fal­va­i­nak sül­dő­lány­kái a fel­pánt­li­ká­zott zöld­ág­ra sás­bél­lel, szí­nes ron­gyok­kal körül­fo­gott, kifújt tojás­héj­fü­zé­re­ket aggat­tak Jézus bevo­nu­lá­sá­nak emlé­ké­re. (Az üres tojás illett az ünnep­kör fel­tá­ma­dás előt­ti szim­bo­li­ká­já­ba. Elmúlás-jel­kép volt, a halott Krisztus por­hü­ve­lyét jel­ké­pez­te.) Ez a szo­kás ma „váro­son” is divat bar­kás ágcso­kor­ra akasz­tott sok­fé­le hímes tojás for­má­já­ban. A hús­vé­ti tojás is nagy utat járt be, míg a locsol­ko­dó legé­nyé lett. A hor­vát Otok köz­ség­ben pél­dá­ul a leá­nyok virág­szom­ba­ton sze­dett virág­gal fel­dí­szí­tet­ték a jegye­sük udva­rán álló kutat. Cserébe leen­dő anyó­suk tojást tett a kút vöd­ré­be. Ezt a tojást fes­tet­te meg aztán a leány hús­vét­ra, és adta vissza a vödör­ből nya­ká­ba zúdí­tott vízért csereajándékul.

Nagycsütörtökön, „ami­kor a haran­gok Rómába men­nek”, a kis­fi­úk fel­ada­ta volt, hogy kerep­lő­vel jelez­zék az idő múlá­sát, ezért is tojás volt a fizet­sé­gük. Szokás volt a nagy­pén­te­ki Szent Sírra pénzt és piros tojást ten­ni a hús­vé­ti gyó­nás fizet­sé­gé­ül a pap­nak, így jár­tak el Istensegíts kato­li­kus szé­ke­lyei és a temes­kö­zi Szaján népe. Nagypénteken a leg­több helyen tilos volt kenye­ret süt­ni. A házak­nál még a tüzet is kiol­tot­ták. Nyers tész­tá­ból azon­ban liba­to­jás nagy­sá­gú kenyér­ké­ket for­máz­tak, meg­szá­rí­tot­ták és éltet­ték azo­kat. A nagy­pén­te­ki tojás­ke­nye­ret varázs­szer­nek tekin­tet­ték, amely meg­mu­tat­ja, hol kell a víz­be fúlt tete­mét keres­ni. Ha vala­ki víz­be ful­ladt, egy ilyen kenyér­to­jást meg­fúr­tak, égő szen­telt gyer­tyát állí­tot­tak belé­je, és a víz­re eresz­tet­ték. Odament – mond­ták -, ahol a tetem van. Szőregiek sze­rint, aki evett belő­le, azt fegy­ver nem fogta.

Nagyszombaton a víz­szen­te­lés­kor meg­szen­telt vizet megint­csak a kis­fi­úk hord­ták szét a falu­ban, s a fizet­sé­gük újfent tojás volt. A szen­telt víz­nek, mint az összes hús­vé­ti szent­el­mény­nek, fon­tos sze­rep jutott. Egyebek közt ben­ne főtt a vasár­na­pi nagy­mi­sén vagy a nagy­szom­ba­ti fel­tá­ma­dá­si szer­tar­tás alkal­má­val meg­szen­telt tojás és son­ka. Ugyancsak nagy­szom­ba­ti szo­kás volt, pél­dá­ul a palóc­föl­di Litkén, hogy a nap reg­ge­lén a legé­nyek tojást gyűj­töt­tek, s az erdő­ből rep­kényt (bil­lin­get) hoz­tak. A lányok a tojá­so­kat kifúj­ták, a tar­tal­muk­ból rán­tot­tat sütöt­tek, amit a fia­tal­ság együtt elfo­gyasz­tott. Az üres tojá­sok­ból füzért készí­tet­tek, a rep­kény­ből koszo­rú­kat. A legé­nyek e tojás­fü­zé­rek­kel és koszo­rúk­kal díszí­tet­ték föl a temp­lo­mot, még a temp­lom­kert fái­ra is aggat­tak belőlük.

Természetesen a szen­telt tojás a hús­vét­va­sár­na­pi, álta­lá­ban a fel­tá­ma­dás utá­ni lako­mák ritu­á­lis főfo­gá­sa. (A tojás a zsi­dó hús­vét, a szé­der-est szent étkei közül sem hiá­nyoz­hat.) Hadd áll­jon itt egy igen finom, bár kevés­sé ismert – csa­lá­dom­ban azon­ban elma­rad­ha­tat­lan – hús­vé­ti tojás­étel recept­je. Ezt a közön­sé­ge­sen csak sár­ga túró­nak neve­zett ele­delt való­szí­nű­leg a görög­ka­to­li­kus ruszi­nok ked­vel­tet­ték meg magyar szom­szé­da­ik­kal a Felső-Tisza vidé­kén. Tehát: l liter tejet ízlés sze­rint meg­cuk­ro­zunk – ne legyen túl édes! – és las­sú tűzön mele­gít­jük. Felütünk 8 tojást, a sár­gá­ját a fehér­jé­vel elke­ver­jük, de nem tel­je­sen. Kissé meg­sóz­zuk, majd for­rás előtt állan­dó­an kever­get­ve a tejet las­san bele­csor­gat­juk. Addig kever­jük a masszát, amíg meg nem túró­so­dik. Akkor szi­tán lecsö­pög­tet­jük, majd tojás­for­má­ra gyúr­va géz­be köt­jük és fel­akaszt­juk. Amikor tel­je­sen lecsö­pö­gött és kihűlt (hűtő­ben is tárol­ha­tó), könnyen és szé­pen sze­le­tel­he­tő, étvágy­ger­jesz­tő finom­ság lesz belő­le, a sós főtt son­ká­nak, újhagy­má­nak, reszelt tor­má­nak ízben illő és mél­tó párja.

Húsvétvasárnap a tojás­fő­zés, ‑fes­tés: „hím­zés”, ‑író­ká­zás ide­je. Hétfőn ezzel a főtt, meg­szen­telt hímes tojás­sal aján­dé­koz­zák meg a leá­nyok a locso­ló­kat. Mintegy a tojás­ri­tu­á­lé lezá­rá­sa­kép­pen egy hét­tel később mát­ká­ló- vagy fehér­va­sár­nap­kor hímes tojást visz­nek aján­dék­ba az egy­mást mát­ká­vá, kereszt­ko­má­vá foga­dó háza­su­lan­dó fia­ta­lok. Keresztény hagyo­mány sze­rint a tojást mint az új élet szim­bó­lu­mát ere­de­ti­leg a kereszt­szü­lők aján­dé­koz­ták kereszt­gyer­me­kük­nek. (Húsvét volt a régi idők­ben a keresz­te­les ünne­pi idő- pont­ja. A fehér­va­sár­nap elne­ve­zés arra emlé­kez­tet, hogy e napig jár­tak fehér­ben a fris­sen keresz­tel­tek. Az óegy­ház­ban fel­nőtt, vagy­is dön­te­ni képes kor­ban keresz­tel­ték meg az új híveket.)

Vagy néz­zük a tojá­sos játé­ko­kat. Népszerű (és az ügye­sebb­jé­nek jöve­delm­cző) volt a tojás­ra, mint cél­pont­ra pénzt dob­ni; tojást az égre hají­ta­ni, s amíg a tojás a leve­gő­ben van, külön­fé­le lépé­se­ket, for­gá­so­kat, kar­moz­du­la­to­kat vég­re­haj­ta­ni (ezt ma már több­nyi­re fal­nak dobott lab­dá­val ját­szák); tojást cél­ba gurí­ta­ni, eldu­gott tojást meg­ke­res­ni (ebből nőtt ki az a szo­kás, hogy a gye­re­kek­nek hús­vét­kor meg kell keres­ni­ük az aján­dé­ka­i­kat), két tojást össze­üt­ni (ez utób­bit falu­he­lyen kóká­nyo­zás­nak, ticse­lés­nek, csok­kan­tás­nak hív­ják, s a német nyelv­te­rü- leten is igen nép­sze­rű; arra­fe­lé Eierticken, „tojás­kop­pan­tás” a neve). A játé­kok elne­ve­zé­sé­ből azok értel­mé­re, cél­já­ra is követ­kez­tet­he­tünk. E játé­kok­ban az nyert, aki­nek sike­rült pénz­ér­mé­vel elta­lál­ni a másik tojá­sát, és azt bele is állí­ta­ni; aki­nek a fel­do­bott tojást sike­rült elkap­nia a leg­össze­tet­tebb moz­du­lat­sor vég­re­haj­tá­sa után is; aki­nek a leg­több tojá­sa gurult cél­ba; a leg­több tojást meg­ta­lál­ta; s aki­nek sike­rült össze­tör­nie a töb­bi­ek tojá­sát anél­kül, hogy az övé meg­sé­rült vol­na. Elnyerte játé­kos­tár­sai tojá­sa­it, föl­tett pén­zét. A tojás­já­té­kok sze­xu­á­lis szim­bo­li­ká­ja könnyen föl­is­mer­he­tő, részint a fér­fi­as­ság, részint a női ter­mé­keny­ség jel­ké­pes, játé­kos dra­ma­ti­zá­lá­sai ezek (pénzmag=férfimag, tojás = here), amit a locso­lás­ról is elmond­ha­tunk. Hogy ez mennyi­re magá­tól érte­tő­dő a mai gye­re­kek szá­má­ra (is), arra egy 1997-es gyűj­té­sű pri­mi­tív locso­ló ver­si­ke a példa:

„Az én locso­lóm­ra két tojás van festve,
Ha én ezzel meg­lo­csol­lak, mehetsz is a GYES-re.” 

Tojásjátékokban meg­őr­ző­dött egy s más az ősi kép­ze­tek­ből. Róheim Gézától tud­juk, hogy a Nyárád men­ti szé­ke­lyek azért dobál­tak tojást hús­vét­kor az égre, mivel hitük sze­rint Tündér Ilona madár képé­ben az első „hús­vét­kor” toj­ta a Napot és a Holdat.

Általánosan elfo­ga­dott nézet, hogy keresz­tény szim­bo­li­ka sze­rint „a hús­vé­ti tojás a fel­tá­ma­dást jel­ké­pe­zi. Krisztus úgy jön ki a sír­ból, – írja Róheim – mint a madár a tojás­ból”. Ezt a képet azon­ban nem­csak Krisztusra vonat­koz­tat­ták, hanem álta­lá­ban a halot­tak­ra, A romá­nok hús­vét más­nap­ján kimen­nek a teme­tő­be, s egye­bek közt piros tojást tesz­nek halot­ta­ik sír­já­ra. A romá­nok és a ruszi­nok hús­vé­ti tojá­so­kat osz­ta­nak a sze­gé­nyek­nek, akik­nek cse­ré­be imát kell mon­da­ni­uk a hol­tak lel­ki üdvé­ért. Ugyancsak orto­dox szo­kás, hogy hús­vét­hét­fő­höz egy hét­re, „halot­tak hús­vét­ján” a síron tojást tör­nek, hogy a halott a vég­íté­let nap­ján könnyeb­ben kászá­lód­has­sék ki a sír­ból. Az oro­szok e nap halot­ti tort ülnek a teme­tő­ben, ami­nek a hímes vagy piros tojás elma­rad­ha­tat­lan fogá­sa. A mi régé­sze­ink régi palóc­föl­di sírok­ban – fia­ta­lon elhunyt nők sír­já­ban- lel­tek a halott sar­ka alatt tyúk­to­jás­ra. Feltehetően női csont­váz volt az is, ame­lyet egy i.sz. 320 körü­li sír­ban talál­tak Worms mel­lett, s amely mel­lé teme­tés­kor piros tojást tet­tek. Nálunk hon­fog­la­lás előt­ti avar sír­ban talál­ták a leg­ré­geb­bi hímes tojást. Mind a német, mind a hazai lelet pogány vagy keresz­tény szo­kás tanú­je­le egy­aránt lehet. A tojás a hús­vét­tal mint egy­há­zi ünnep­pel szo­ros kap­cso­lat­ban van a IV. szá­zad óta, külö­nö­sen a kele­ti egy­ház­ban, Megáldásáról, meg­szen­te­lé­sé­ről a mon­dott idő­től van tudo­má­sunk. Kultikus sze­re­pe, díszí­té­se azon­ban nem keresz­té­nyi ere­de­tű, és jóval régeb­bi idők­re nyú­lik vissza. Déloszi sírok­ban a szin­tén ter­mé­keny­ség jel­kép fügé­vel együtt talál­tak tojást, de etruszk teme­tők­ben is gya­ko­ri. A Tutenhamon sír­já­ban talált tojá­sos kor­só­fe­dél pedig a fel­tá­ma­dás-esz­me és a tojás kap­cso­la­tá­nak ősi­sé­gé­ről tanús­ko­dik. A kor­só­fe­dél négy ala­bást­rom­to­jás között egy éppen kikelt strucc­fi­ó­kát ábrá­zol, Áfából fara­gott fió­ka nya­ka a fedél fogója.

Archaikus kép­ze­tek­ben a tojás a szfé­ri­kus­nak kép­zelt koz­moszt jel­ké­pez­te (világ­to­jás), s a terem­tés­mí­to­szok egy cso­port­ja a világ kelet­ke­zé­sét is mint tojás­ból szü­le­tést írja le. E hie­de­lem­nek óegyip­to­mi, tör­zsi afri­kai, hin­du, pre­hel­lén, kel­ta, finn­ugor, magyar pél­dái egy­aránt isme­re­te­sek. E míto­szok közös vele­je: a leg­főbb anya­is­ten­nő kígyó vagy madár ala­kú isten­ség­től teher­be esik, majd maga is madárala­kot ölt­ve meg­toj­ja a világ­to­jást, és kikel­ti belő­le a Napot, a Holdat és a csil­la­go­kat. (A világ tojás­ból való kelet­ke­zé­sé­nek kép­ze­te itt-ott elsza­kadt a min­tát adó ter­mé­szet­től: az egyip­to­mi Ptah-val­lás sze­rint pél­dá­ul az isten faze­kas­ko­ron­gon for­mál­ja tojás ala­kú­ra a vilá­got, sin­to­is­ta értel­me­zés­ben a tojás maga a for­gás­test­ként kiala­ku­ló ősva­ló­ság.) A világ „szü­le­té­sé­nek” kép­ze­te és a ter­mé­szet éven­kén­ti meg­úju­lá­sá­nak élmé­nye közöt­ti össze­füg­gés révén vált a tojás az újjá­szü­le­tés tavasz­új­évi ünne­pé­nek kel­lé­ké­vé (min­den vad­ma­dár éven­ként elő­ször tavasszal rak tojást, fész­ket). A tojás az idő­pont­tól elsza­kad­va álta­lá­ban ter­mé­keny­ség­jel­kép lett, így a lako­dal­mi szo­ká­sok­ban is sze­re­pet kapott.

A hús­vé­ti tojás híme­zé­se, mely a felü­let geo­met­ri­kus föl­osz­tá­sán és néhány díszí­tő­elem vari­á­lá­sán alap­szik, a régé­sze­ti anyag tanú­sá­ga sze­rint évez­re­des hagyo­má­nyo­kat követ. A hímes tojás vonal­há­ló­ja lénye­gé­ben olyan, mint egy éggló­bu­szé. „Egyenlítő” oszt­ja fél­te­kék­re, „fő- körök” negye­de­lik. Ezek met­szés­pont­ja­it – az éggló­bu­szon a nap­tá­ri sarok­pon­tok és az égi sar­kok ezek – hang­sú­lyoz­zák a díszítőelemek.

Forrás: Jankovics Marcell – Jelképtár