Mit tojik a húsvéti nyuszi?
Amit a többi nyúl természetesen. Sok kis csokibarna bogyót, amelyek pralinéra, apró csokoládétojásra emlékeztetnek. Innen már egy gondolatlépés csak, hogy a húsvéti nyuszi tojja a hímes tojást és általában a húsvéti ajándékot. A nyúlra vonatkozó közismert hiedelemnek ez a magyarázata semmivel sincs közelebb a valósághoz – de messzebbre sincs tőle! -, mint azok, amelyeket minden húsvétkor közreadnak a lapok, s hallhatunk a rádióban meg a televízióban. (Hogy mást ne mondjak, a nyúldrazsét még ették is régen, abban a hiszemben, hogy meggátolja a nem kívánt terhességet. Homeopátiás mágia ez: a szapora nyúl nem kevésbé szaporán elpotyogtatott bogyóiról miért ne hihette volna az együgyűbb ember, hogy nem más az, mint az állat elvetélt, terméketlen „tojása”: csírája, petéje?) A húsvéti „kacsák” közül is a kedvencem, mely szerint a tojást tojó „húsvéti nyuszi nem is nyúl, hanem valójában egy Ausztráliában élő ősállat” (kacsacsőrű emlős nyúlfüllel?). A Magyar Nemzet 1997-es húsvéti híradása szerint egy Heinz Jaksch nevű osztrák zoológus állítja ezt. Egy másik visszatérő magyarázat Solymossy Sándor néprajzkutatótól ered, aki szerint félreértéssel vagy naiv népi etimológiával lehet dolgunk, amennyiben a németek körében eredendően húsvéti jelkép gyöngytyúk nevét (Haselhuhn, Hasel) hozták kapcsolatba, majd keverték össze a nyúléval (Hase). Angol vélekedés szerint a régi germánok úgy tudták, hogy a nyúl madár volt eredetileg, de valamivel kivívta az alvilág istennőjének a haragját, s az büntetésből négylábú állattá változtatta.
No hiszen. Még az sem bizonyos, amiben egyébként a néprajzkutatók megegyeznek, nevezetesen, hogy a tojást tojó nyúl képzete német földön keletkezett. Kétségtelen azonban, hogy az erre vonatkozó legkorábbi adat német nyelvű (1572-ben jegyezték le, kereken 200 évvel Ausztrália fölfedezése előtt). A hozzá fűzött magyarázat szerint a német jobbágyoknak húsvétkor tojást és nyulat kellett beszolgáltatniuk adóképpen földesuraiknak – ez lenne a szóban forgó hiedelem alapja -, ami önmagában eléggé kézenfekvő, hiszen a rendkívül szapora állat nősténye a meleg idő beköszöntével kezd el fialni. Persze a paraszt nem vad, mezei nyulat szolgáltatott be, hanem ketrecben nevelt házinyulat, amit a középkorban már Európa-szerte tenyésztettek. Az üregi nyulat, Ibéria állatjelképét, aminek őshazája Észak-Afrika és talán a Pireneusi félsziget volt, háziasítása során az ember terjesztette el Európában, s neki köszönhető, hogy el is vadult mindenütt. A rómaiak már az ie. I. században meghonosították Itáliában, s ott úgynevezett leporariumokban tenyésztették. Rómában a vemhes anyából kivágott embrió és az éppen világra jött nyúlfi lucullusi ínyencfalatnak számított. E római fogás – kezdünk végre közel járni az igazsághoz – a német kolostorokban és főpapi udvarokban a késő középkorig dívott, mivel a zsenge nyúlpecsenyét böjti eledelnek tekintették, akárcsak a halat. Más szóval, a nyúlhúsból készült eledel eucharisztikus lakoma volt, illő a nagyböjthöz és a húsvéthoz. Megjegyzendő, hogy a középkorban a Szentháromságot 3, oldalnézetben ábrázolt, körbefutó nyúl is jelképezte, melyeknek a fülei egy egyenlő oldalú, vagyis „tökéletes” háromszöget zárnak be. (Emellett jelképezhették a gyorsan körbefutó időt, például a holdciklust; erről alább szólunk még.) A buddhizmusban a nyúl egyenesen megváltás-szimbólum. Egy legenda szerint egy nyúl, megszánva a böjtölő Buddhát, önfeláldozóan a tűzbe ugrott, hogy megsüljön, s véle a Megvilágosodott jóllakhassék. Ennek folytán – mint Hans Biedermann Szimbólumlexikonában olvasható – a megváltásban bízók önfeladó magatartásának jelképévé lett. A vallásos háttér mögött a kereszténység előtti időkben született naptári Összefüggésekre lelünk. Szerelmi étvágya és szaporasága okán a nyúl: a gömbölyded, bájos külsejű és szelíd, ám rokonánál mégis bátrabb és harciasabb (!) ürcgi nyúl (Oryctolagus) a késő antikvitásban, amikor az egész mcditerráneumban elterjedt, Venus állatseregletének tagja lett. Az istennő középkori és reneszánsz allegorikus ábrázolásain rendszeresen találkozunk vele. (A házinyúl szerveit, heréjét vagy haját például egyes vidékeken ma is szerelmi varázsszerként használják; a mezei nyúlnak nincs haja.) Április hó- nap, mint láttuk, az istennőről kapta a nevét, akinek planétája, a Vénusz bolygó a Bika havában van „otthon” az asztrológia szerint, a bojtos Halak havában pedig „erőben”, ami az asztrológiában járatos egyházi személyeknek hivatkozási alapul szolgálhatott ahhoz, hogy nyúlhússal tegyék változatosabbá bojtos étkezéseiket (az, hogy az ugyancsak „vénuszi” víziszárnyasokat szintén fogyasztották böjtben, közismert). Talán mondanom sem kellene, hogy a húsvéti nyuszi modellje nem a mezei, hanem a kisebb termetű, simogatni valóan édes házinyúl lehetett. (Próbáljon meg az olvasó elkapni és megsimogatni egy mezei nyulat!)
Az egész világon elterjedt másik nyúlnem képviselője, a mezei nyúl (Lepua), mely külső hasonlóságuk ellenére minden más tekintetben annyira különbözik rokonától, hogy még keresztezésük is lehetetlen, a Venustól erősen eltérő termé- szetű, szűz vadász- és holdistennő, Diana (görög Artemisz) állata volt, rendre találkozunk is vele az istennő képmásain. (Ahogy az üregi nyúl szervei a szerelmi praktikákban, úgy szolgáltak a mezei nyúl részei a vadászmágiában. Például a néphit szerint mezei nyúlszem fogyasztása biztos célzóvá teszi a vadászt.)
Diana tapsifülese az égbolton is látható – ami egyébként e mindenütt elő- forduló állatra vonatkozó hiedelmek régiségét jelzi -, mégpedig két alakban, az istennő két minőségének megfelelően: mint csillagvadászok által űzött csillagkép és mint holdállat, a holdistennő „arcának” a foltja.
A Nyúl csillagkép (Lepus) az Orion lábai alatt, a Tejút mellett látható. Legjobban az őszi, téli éjszakákon (az anyaállatok ebben az időszakban „szüzek”, nem párzanak), amikor a Nap épp Diana (Artemisz) csillagképében, a Nyúllal szemben lévő Nyilasban jár. Tegyük hozzá, hogy az ókorban, amikor a mondott csillagkép a Nyúl nevet kapta, tavasszal haladt el fölötte a Nap. (Mint arról szó esett már, az egymással átellenben lévő csillagképeket annak okán, hogy amikor egyikük kél, akkor nyugszik le éppen a másik, az egyidejű megfigyelés során eleink képzelete összekapcsolta. Ez esetben azonban nemcsak képzeletbeli, hanem nagyon is valóságos, látható kapocs köti össze a két égnegyedet: a Tejút, amit az archaikus mítoszokban Lédával (Nemeszisszel), a Napot és a Holdat illetve csillagképi megfelelőiket, az Ikreket tojás alakban világra hozó istennővel azonosítottak, s akinek Diana (Artemisz) egyik aspektusa.
A Nyúl csillagkép egy fűben lapuló vagy éppen lábait a nyakába szedő tapsifülest formáz (a fülei jól látszanak), amint épp a vadász Orion csillagkopója, a Nagy Kutya elől menekül. (Orion és a két szomszédos Kutya csillagzat testesíti meg az égen egy másik közismert Artemisz-mítosz szereplőit is: az istennő által szarvassá változtatott Aktaiónt és ebeit, melyek saját gazdájukat széttépték.)
A nyúl égi helye – egyik fele a Bika cikkelyébe esik, a másik az Ikrekébe – magyarázhatja, miért lett a Vénusz és a Hold mellett egy harmadik planéta, a Merkúr attribútuma is. A Merkúr az Ikrekben van „otthon”, és a középkori alkímia a gyors, a Hold után leggyorsabb planétához az ugyancsak „gyors” higanyt, ahhoz meg a szélnél sebesebb mezei nyulat társította (a szél a Merkúr és a Vénusz, e két „esthajnali” bolygó eleme). Ami a Holdat illeti, akár azzal is megelégedhetnénk, hogy a leggyorsabban mozgó planétához nincs illőbb állatszimbólum – Európában legalábbis – a mezei nyúlnál. A szimbólumteremtő emberi fantáziának azonban ezúttal tényleg kézenfekvő alapul szolgáltak a Hold foltjai, melyekben a világ legkülönbözőbb részein – ott természetesen, ahol a mezei nyúl élőhelyet talált – tapsifülest láttak. Például a Dél-afrikai hottentották, Kelet-Afrika egyes bantu törzsei, az egyiptomiak, görögök, mongol-töröknépek, kínaiak, Észak- és Közép-Amerika indiánjai. A holdnyúl-képzet jelentőségét fokozza, hogy mindenütt mesék és mítoszok övezik alakját. Csak egy példa, mely a holdnyulat a húsvét időszakához is kapcsolja. Plutarkhosz beszámol arról, hogy Egyiptomban úgy tartották: a tavasz kezdetekor Ozirisz nap-holdisten, akinek a nyúl szent állata volt, maga lép a Holdba, „így tehát Ozirisz erejét a Holdba helyezték, és azt mondták, hogy Izisz, a teremtés princípiuma szerelemben egyesül vele. Ezért a Holdat a mindenség anyjának hívják, s azt tartják róla, hogy férfi és női természete van, minthogy a Naptól dagad meg és lesz terhes, önmaga viszont nemző elemeket szór szét és vet el a levegőben.” A Hold apasztó-dagasztó erejét, ami legszembetűnőbben az árapály-jelenségben nyilvánul meg, a régiek kivetítették az élőlényekre is. Ezért lett égi kísérőnk az anyaméh, a női ciklus, a terhesség, a szülés meg a férfi potenciájának planetáris ura. Mindennek nagyon is illő jelképe a nyúl. Eleinket igazolja, hogy az emlősök vemhességének időtartama a holdhónapok egész számú többszöröse. Ez alól épp a mezei nyúl a „kivétel”, az övé a mitikus időszámításban oly jelentős másfél holdhónapig tart (42 napig).
A „szűz” Artemisz sorozatban gyártott szobra: az úgynevezett fekete epheszoszi Artemisz az istennőt „sok mellel” ábrázolja. A sokmellűségnek számos értelmezése van, ezek közül az egyik tojásfüzéreket lát a márvány keblekben, mások feláldozott bikák heréit, ismét mások datolyakoszorúkat. A márványból, alabástromból és más „hímeskőből” faragott tojás ma is keresett ajándéktárgy a mediterrán országokban. (Szimbolikus jelentésüket illetően a tojás és a here között nem túl nagy a különbség.)
A mondottak csattanója, hogy a Hold húsvét havában, a Bika hónapban van „erőben”; termékenyítő hatását a Bika- úrnő Vénuszé csak fokozza. Mindennek a keresztény szimbolikában is nyoma van. Szűz Máriát, akinek alakját a szűz holdistennő és Venus attribútumaival ékesítették fel, a keresztény művészet holdsarlón álló és kígyón taposó „Napba öltözött Asszonyként” is ábrázolja. Ez utóbbiban a Napot, Holdat szülő tejútistennő is fölismerhető (másutt kimutattam, hogy Jézus Krisztus kalendáriumi szimbolikája szerint nap-holdisten volt). De megjelenítették a lábainál – a Hold és a phallikus kígyó helyén! – kuporgó fehér nyúllal is, amivel a testiség feletti győzelmét kívánták kifejezni. Mindehhez képest elhanyagolható csekélység, hogy a hold- és vadászistennő állatkísérői jellegzetesen éjjel aktív vadak. Ilyen a medve, a farkas, a szarvas, a vadló és a mezei nyúl is.
Végül is, mi a szerepe a Holdnak a húsvét és a húsvéti nyuszi vonatkozásában? Nem kevesebb, mint az, hogy a holdjárás határozza meg a húsvét idő- pontját, más szóval, a keresztény naptár luniszoláris jellege egyedül a húsvétszámításban nyilvánul meg (a pápai jelvények jelentésén kívül). Nevezetesen, húsvét a tavaszpont utáni teliholdat követő vasárnapra esik. És kettős ünnep, aminek egyik napja: a vasárnap a Nap napja, a másik, a hétfő a Holdé. Akit ekkor ünneplünk, ebből a szempontból legalábbis nap-holdisten: a húsvéti szenvedéstörténet központi témájaként szolgáló középkori Kálvária-képeken a Nap és a Hold elmaradhatatlanul jelen van. A kereszténység előtti mítoszokból „tudjuk”, hogy e két, tojásból kikelő égitest mozgása szakaszolja az idő múlását. Végezetül: ha a Nap ábrázata mindig kerek (gömbölyű) is, – kivéve reggel és este, mivel felkelőben, lemenőben a levegő torzítása miatt kissé belapul -, a változó Hold nyúlfoltos képe húsvéthétfőn mindig tojásdad! Hogy miért? Azért, mert a húsvét előtti napok valamelyikén kitelt arca ekkor már fogyóban van. Vagyis a húsvéti tojás, amin nyuszi (árny)képe díszlik, végső soron a húsvét(hétfő)i fogyó Holdat jelképezi.
Forrás: Jankovics Marcell – Jelképtár