Keresés az oldalon

Mit tojik a húsvéti nyuszi?

Mit tojik a húsvéti nyuszi?

Mit tojik a húsvéti nyuszi?

Amit a töb­bi nyúl ter­mé­sze­te­sen. Sok kis cso­ki­bar­na bogyót, ame­lyek pra­li­né­ra, apró cso­ko­lá­dé­to­jás­ra emlé­kez­tet­nek. Innen már egy gon­do­lat­lé­pés csak, hogy a hús­vé­ti nyu­szi toj­ja a hímes tojást és álta­lá­ban a hús­vé­ti aján­dé­kot. A nyúl­ra vonat­ko­zó köz­is­mert hie­de­lem­nek ez a magya­rá­za­ta sem­mi­vel sincs köze­lebb a való­ság­hoz – de messzebb­re sincs tőle! -, mint azok, ame­lye­ket min­den hús­vét­kor köz­re­ad­nak a lapok, s hall­ha­tunk a rádi­ó­ban meg a tele­ví­zi­ó­ban. (Hogy mást ne mond­jak, a nyúl­dra­zsét még ették is régen, abban a hiszem­ben, hogy meg­gá­tol­ja a nem kívánt ter­hes­sé­get. Homeopátiás mágia ez: a sza­po­ra nyúl nem kevés­bé sza­po­rán elpo­tyog­ta­tott bogyó­i­ról miért ne hihet­te vol­na az egy­ügyűbb ember, hogy nem más az, mint az állat elve­télt, ter­mé­ket­len „tojá­sa”: csí­rá­ja, peté­je?) A hús­vé­ti „kacsák” közül is a ked­ven­cem, mely sze­rint a tojást tojó „hús­vé­ti nyu­szi nem is nyúl, hanem való­já­ban egy Ausztráliában élő ősál­lat” (kacsa­cső­rű emlős nyúl­fül­lel?). A Magyar Nemzet 1997-es hús­vé­ti hír­adá­sa sze­rint egy Heinz Jaksch nevű oszt­rák zoo­ló­gus állít­ja ezt. Egy másik vissza­té­rő magya­rá­zat Solymossy Sándor nép­rajz­ku­ta­tó­tól ered, aki sze­rint fél­re­ér­tés­sel vagy naiv népi eti­mo­ló­gi­á­val lehet dol­gunk, amennyi­ben a néme­tek köré­ben ere­den­dő­en hús­vé­ti jel­kép gyöngy­tyúk nevét (Haselhuhn, Hasel) hoz­ták kap­cso­lat­ba, majd kever­ték össze a nyú­lé­val (Hase). Angol véle­ke­dés sze­rint a régi ger­má­nok úgy tud­ták, hogy a nyúl madár volt ere­de­ti­leg, de vala­mi­vel kivív­ta az alvi­lág isten­nő­jé­nek a harag­ját, s az bün­te­tés­ből négy­lá­bú állat­tá változtatta.

No hiszen. Még az sem bizo­nyos, ami­ben egyéb­ként a nép­rajz­ku­ta­tók meg­egyez­nek, neve­ze­te­sen, hogy a tojást tojó nyúl kép­ze­te blanknémet föl­dön kelet­ke­zett. Kétségtelen azon­ban, hogy az erre vonat­ko­zó leg­ko­ráb­bi adat német nyel­vű (1572-ben jegyez­ték le, kere­ken 200 évvel Ausztrália föl­fe­de­zé­se előtt). A hoz­zá fűzött magya­rá­zat sze­rint a német job­bá­gyok­nak hús­vét­kor tojást és nyu­lat kel­lett beszol­gál­tat­ni­uk adó­kép­pen föl­des­ura­ik­nak – ez len­ne a szó­ban for­gó hie­de­lem alap­ja -, ami önma­gá­ban elég­gé kézen­fek­vő, hiszen a rend­kí­vül sza­po­ra állat nős­té­nye a meleg idő bekö­szön­té­vel kezd el fial­ni. Persze a paraszt nem vad, mezei nyu­lat szol­gál­ta­tott be, hanem ket­rec­ben nevelt házi­nyu­lat, amit a közép­kor­ban már Európa-szer­te tenyész­tet­tek. Az üre­gi nyu­lat, Ibéria állat­jel­ké­pét, ami­nek ősha­zá­ja Észak-Afrika és talán a Pireneusi fél­szi­get volt, házi­a­sí­tá­sa során az ember ter­jesz­tet­te el Európában, s neki köszön­he­tő, hogy el is vadult min­de­nütt. A róma­i­ak már az ie. I. szá­zad­ban meg­ho­no­sí­tot­ták Itáliában, s ott úgy­ne­ve­zett lepor­ari­u­mok­ban tenyész­tet­ték. Rómában a vem­hes anyá­ból kivá­gott emb­rió és az éppen világ­ra jött nyúl­fi lucul­lu­si ínyenc­fa­lat­nak szá­mí­tott. E római fogás – kez­dünk vég­re közel jár­ni az igaz­ság­hoz – a német kolos­to­rok­ban és főpa­pi udva­rok­ban a késő közép­ko­rig dívott, mivel a zsen­ge nyúl­pe­cse­nyét böj­ti ele­del­nek tekin­tet­ték, akár­csak a halat. Más szó­val, a nyúl­hús­ból készült ele­del eucha­risz­ti­kus lako­ma volt, illő a nagy­böjt­höz és a hús­vét­hoz. Megjegyzendő, hogy a közép­kor­ban a Szentháromságot 3, oldal­né­zet­ben ábrá­zolt, kör­be­fu­tó nyúl is jel­ké­pez­te, melyek­nek a fülei egy egyen­lő olda­lú, vagy­is „töké­le­tes” három­szö­get zár­nak be. (Emellett jel­ké­pez­het­ték a gyor­san kör­be­fu­tó időt, pél­dá­ul a hold­cik­lust; erről alább szó­lunk még.) A budd­hiz­mus­ban a nyúl egye­ne­sen meg­vál­tás-szim­bó­lum. Egy legen­da sze­rint egy nyúl, meg­szán­va a böj­tö­lő Buddhát, önfel­ál­do­zó­an a tűz­be ugrott, hogy meg­sül­jön, s véle a Megvilágosodott jól­lak­has­sék. Ennek foly­tán – mint Hans Biedermann Szimbólumlexikonában olvas­ha­tó – a meg­vál­tás­ban bízók önfel­adó maga­tar­tá­sá­nak jel­ké­pé­vé lett. A val­lá­sos hát­tér mögött a keresz­tény­ség előt­ti idők­ben szü­le­tett nap­tá­ri Összefüggésekre lelünk. Szerelmi étvá­gya és sza­po­ra­sá­ga okán a nyúl: a göm­böly­ded, bájos kül­se­jű és sze­líd, ám roko­ná­nál még­is bát­rabb és har­ci­a­sabb (!) ürc­gi nyúl (Oryctolagus) a késő antik­vi­tás­ban, ami­kor az egész mcdi­ter­rá­n­eum­ban elter­jedt, Venus állat­se­reg­le­té­nek tag­ja lett. Az isten­nő közép­ko­ri és rene­szánsz alle­go­ri­kus ábrá­zo­lá­sa­in rend­sze­re­sen talál­ko­zunk vele. (A házi­nyúl szer­ve­it, heré­jét vagy haját pél­dá­ul egyes vidé­ke­ken ma is sze­rel­mi varázs­szer­ként hasz­nál­ják; a mezei nyúl­nak nincs haja.) Április hó- nap, mint lát­tuk, az isten­nő­ről kap­ta a nevét, aki­nek pla­né­tá­ja, a Vénusz boly­gó a Bika havá­ban van „ott­hon” az aszt­ro­ló­gia sze­rint, a boj­tos Halak havá­ban pedig „erő­ben”, ami az aszt­ro­ló­gi­á­ban jára­tos egy­há­zi sze­mé­lyek­nek hivat­ko­zá­si ala­pul szol­gál­ha­tott ahhoz, hogy nyúl­hús­sal tegyék vál­to­za­to­sab­bá boj­tos étke­zé­se­i­ket (az, hogy az ugyan­csak „vénu­szi” víz­i­szár­nya­so­kat szin­tén fogyasz­tot­ták böjt­ben, köz­is­mert). Talán mon­da­nom sem kel­le­ne, hogy a hús­vé­ti nyu­szi modell­je nem a mezei, hanem a kisebb ter­me­tű, simo­gat­ni való­an édes házi­nyúl lehe­tett. (Próbáljon meg az olva­só elkap­ni és meg­si­mo­gat­ni egy mezei nyulat!)

Az egész vilá­gon elter­jedt másik nyúl­nem kép­vi­se­lő­je, a mezei nyúl (Lepua), mely kül­ső hason­ló­sá­guk elle­né­re min­den más tekin­tet­ben annyi­ra külön­bö­zik roko­ná­tól, hogy még keresz­te­zé­sük is lehe­tet­len, a Venustól erő­sen elté­rő ter­mé- sze­tű, szűz vadász- és hold­is­ten­nő, Diana (görög Artemisz) álla­ta volt, rend­re talál­ko­zunk is vele az isten­nő kép­má­sa­in. (Ahogy az üre­gi nyúl szer­vei a sze­rel­mi prak­ti­kák­ban, úgy szol­gál­tak a mezei nyúl részei a vadász­má­gi­á­ban. Például a nép­hit sze­rint mezei nyúl­szem fogyasz­tá­sa biz­tos cél­zó­vá teszi a vadászt.)

Diana tap­si­fü­le­se az égbol­ton is lát­ha­tó – ami egyéb­ként e min­de­nütt elő- for­du­ló állat­ra vonat­ko­zó hie­del­mek régi­sé­gét jel­zi -, még­pe­dig két alak­ban, az isten­nő két minő­sé­gé­nek meg­fe­le­lő­en: mint csil­lag­va­dá­szok által űzött csil­lag­kép és mint hold­ál­lat, a hold­is­ten­nő „arcá­nak” a foltja.

blankA Nyúl csil­lag­kép (Lepus) az Orion lábai alatt, a Tejút mel­lett lát­ha­tó. Legjobban az őszi, téli éjsza­ká­kon (az anya­ál­la­tok ebben az idő­szak­ban „szü­zek”, nem pár­za­nak), ami­kor a Nap épp Diana (Artemisz) csil­lag­ké­pé­ben, a Nyúllal szem­ben lévő Nyilasban jár. Tegyük hoz­zá, hogy az ókor­ban, ami­kor a mon­dott csil­lag­kép a Nyúl nevet kap­ta, tavasszal haladt el fölöt­te a Nap. (Mint arról szó esett már, az egy­más­sal átel­len­ben lévő csil­lag­ké­pe­ket annak okán, hogy ami­kor egyi­kük kél, akkor nyug­szik le éppen a másik, az egy­ide­jű meg­fi­gye­lés során ele­ink kép­ze­le­te össze­kap­csol­ta. Ez eset­ben azon­ban nem­csak kép­ze­let­be­li, hanem nagyon is való­sá­gos, lát­ha­tó kapocs köti össze a két égne­gye­det: a Tejút, amit az archa­i­kus míto­szok­ban Lédával (Nemeszisszel), a Napot és a Holdat illet­ve csil­lag­ké­pi meg­fe­le­lő­i­ket, az Ikreket tojás alak­ban világ­ra hozó isten­nő­vel azo­no­sí­tot­tak, s aki­nek Diana (Artemisz) egyik aspektusa.

A Nyúl csil­lag­kép egy fűben lapu­ló vagy éppen lába­it a nya­ká­ba sze­dő tap­si­fü­lest for­máz (a fülei jól lát­sza­nak), amint épp a vadász Orion csil­lag­ko­pó­ja, a Nagy Kutya elől mene­kül. (Orion és a két szom­szé­dos Kutya csil­lag­zat tes­te­sí­ti meg az égen egy másik köz­is­mert Artemisz-mítosz sze­rep­lő­it is: az isten­nő által szar­vas­sá vál­toz­ta­tott Aktaiónt és ebe­it, melyek saját gaz­dá­ju­kat széttépték.)

A nyúl égi helye – egyik fele a Bika cik­ke­lyé­be esik, a másik az Ikrekébe – magya­ráz­hat­ja, miért lett a Vénusz és a Hold mel­lett egy har­ma­dik pla­né­ta, a Merkúr att­ri­bú­tu­ma is. A Merkúr az Ikrekben van „ott­hon”, és a közép­ko­ri alkí­mia a gyors, a Hold után leg­gyor­sabb pla­né­tá­hoz az ugyan­csak „gyors” higanyt, ahhoz meg a szél­nél sebe­sebb mezei nyu­lat tár­sí­tot­ta (a szél a Merkúr és a Vénusz, e két „est­haj­na­li” boly­gó ele­me). Ami a Holdat ille­ti, akár azzal is meg­elé­ged­het­nénk, hogy a leg­gyor­sab­ban moz­gó pla­né­tá­hoz nincs illőbb állat­szim­bó­lum – Európában leg­alább­is – a mezei nyúl­nál. A szim­bó­lum­te­rem­tő embe­ri fan­tá­zi­á­nak azon­ban ezút­tal tény­leg kézen­fek­vő ala­pul szol­gál­tak a Hold folt­jai, melyek­ben a világ leg­kü­lön­bö­zőbb része­in – ott ter­mé­sze­te­sen, ahol a mezei nyúl élő­he­lyet talált – tap­si­fü­lest lát­tak. Például a Dél-afri­kai hot­ten­tot­ták, Kelet-Afrika egyes ban­tu tör­zsei, az egyip­to­mi­ak, görö­gök, mon­gol-török­né­pek, kína­i­ak, Észak- és Közép-Amerika indi­án­jai. A hold­nyúl-kép­zet jelen­tő­sé­gét fokoz­za, hogy min­de­nütt mesék és míto­szok öve­zik alak­ját. Csak egy pél­da, mely a hold­nyu­lat a hús­vét idő­sza­ká­hoz is kap­csol­ja. Plutarkhosz beszá­mol arról, hogy Egyiptomban úgy tar­tot­ták: a tavasz kez­de­te­kor Ozirisz nap-hold­is­ten, aki­nek a nyúl szent álla­ta volt, maga lép a Holdba, „így tehát Ozirisz ere­jét a Holdba helyez­ték, és azt mond­ták, hogy Izisz, a terem­tés prin­cí­pi­u­ma sze­re­lem­ben egye­sül vele. Ezért a Holdat a min­den­ség any­já­nak hív­ják, s azt tart­ják róla, hogy fér­fi és női ter­mé­sze­te van, mint­hogy a Naptól dagad meg és lesz ter­hes, önma­ga viszont nem­ző ele­me­ket szór szét és vet el a leve­gő­ben.” A Hold apasz­tó-dagasz­tó ere­jét, ami leg­szem­be­tű­nőb­ben az árapály-jelen­ség­ben nyil­vá­nul meg, a régi­ek kive­tí­tet­ték az élő­lé­nyek­re is. Ezért lett égi kísé­rőnk az anya­méh, a női cik­lus, a ter­hes­ség, a szü­lés meg a fér­fi poten­ci­á­já­nak pla­ne­tá­ris ura. Mindennek nagyon is illő jel­ké­pe a nyúl. Eleinket iga­zol­ja, hogy az emlő­sök vem­hes­sé­gé­nek idő­tar­ta­ma a hold­hó­na­pok egész szá­mú több­szö­rö­se. Ez alól épp a mezei nyúl a „kivé­tel”, az övé a miti­kus idő­szá­mí­tás­ban oly jelen­tős más­fél hold­hó­na­pig tart (42 napig).

A „szűz” Artemisz soro­zat­ban gyár­tott szob­ra: az úgy­ne­ve­zett feke­te ephe­szo­szi Artemisz az isten­nőt „sok mel­lel” ábrá­zol­ja. A sok­mel­lű­ség­nek szá­mos értel­me­zé­se van, ezek közül az egyik tojás­fü­zé­re­ket lát a már­vány keb­lek­ben, mások fel­ál­do­zott bikák heré­it, ismét mások dato­lya­ko­szo­rú­kat. A már­vány­ból, ala­bást­rom­ból és más „hímes­kő­ből” fara­gott tojás ma is kere­sett aján­dék­tárgy a medi­ter­rán orszá­gok­ban. (Szimbolikus jelen­té­sü­ket ille­tő­en a tojás és a here között nem túl nagy a különbség.)

A mon­dot­tak csat­ta­nó­ja, hogy a Hold hús­vét havá­ban, a Bika hónap­ban van „erő­ben”; ter­mé­ke­nyí­tő hatá­sát a Bika- úrnő Vénuszé csak fokoz­za. Mindennek a keresz­tény szim­bo­li­ká­ban is nyo­ma van. Szűz Máriát, aki­nek alak­ját a szűz hold­is­ten­nő és Venus att­ri­bú­tu­ma­i­val éke­sí­tet­ték fel, a keresz­tény művé­szet hold­sar­lón álló és kígyón tapo­só „Napba öltö­zött Asszonyként” is ábrá­zol­ja. Ez utób­bi­ban a Napot, Holdat szü­lő tej­út­is­ten­nő is föl­is­mer­he­tő (másutt kimu­tat­tam, hogy Jézus Krisztus kalen­dá­ri­u­mi szim­bo­li­ká­ja sze­rint nap-hold­is­ten volt). De meg­je­le­ní­tet­ték a lába­i­nál – a Hold és a phal­li­kus kígyó helyén! – kupor­gó fehér nyúl­lal is, ami­vel a tes­ti­ség felet­ti győ­zel­mét kíván­ták kife­jez­ni. Mindehhez képest elha­nya­gol­ha­tó cse­kély­ség, hogy a hold- és vadász­is­ten­nő állat­kí­sé­rői jel­leg­ze­te­sen éjjel aktív vadak. Ilyen a med­ve, a far­kas, a szar­vas, a vad­ló és a mezei nyúl is.

Végül is, mi a sze­re­pe a Holdnak a hús­vét és a hús­vé­ti nyu­szi vonat­ko­zá­sá­ban? Nem keve­sebb, mint az, hogy a hold­já­rás hatá­roz­za meg a hús­vét idő- pont­ját, más szó­val, a keresz­tény nap­tár luni­sz­o­lá­ris jel­le­ge egye­dül a hús­vét­szá­mí­tás­ban nyil­vá­nul meg (a pápai jel­vé­nyek jelen­té­sén kívül). Nevezetesen, hús­vét a tavasz­pont utá­ni teli­hol­dat köve­tő vasár­nap­ra esik. És ket­tős ünnep, ami­nek egyik nap­ja: a vasár­nap a Nap nap­ja, a másik, a hét­fő a Holdé. Akit ekkor ünnep­lünk, ebből a szem­pont­ból leg­alább­is nap-hold­is­ten: a hús­vé­ti szen­ve­dés­tör­té­net köz­pon­ti témá­ja­ként szol­gá­ló közép­ko­ri Kálvária-képe­ken a Nap és a Hold elma­rad­ha­tat­la­nul jelen van. A keresz­tény­ség előt­ti míto­szok­ból „tud­juk”, hogy e két, tojás­ból kike­lő égi­test moz­gá­sa sza­ka­szol­ja az idő múlá­sát. Végezetül: ha a Nap ábrá­za­ta min­dig kerek (göm­bö­lyű) is, – kivé­ve reg­gel és este, mivel fel­ke­lő­ben, leme­nő­ben a leve­gő tor­zí­tá­sa miatt kis­sé bela­pul -, a vál­to­zó Hold nyúl­fol­tos képe hús­vét­hét­főn min­dig tojás­dad! Hogy miért? Azért, mert a hús­vét előt­ti napok vala­me­lyi­kén kitelt arca ekkor már fogyó­ban van. Vagyis a hús­vé­ti tojás, amin nyu­szi (árny)képe dísz­lik, vég­ső soron a húsvét(hétfő)i fogyó Holdat jelképezi.

Forrás: Jankovics Marcell – Jelképtár

Az oldalon sütiket használunk, melynek segítségével oldalunk látogatottságát mérjük, valamint a közösségi portálokon található oldalainkhoz való gyors hozzáférést biztosítjuk. A sütik segítségével információkat osztunk meg hirdetési, közösségi média és elemző partnereinkkel a weboldalunk, illetve közösségi oldalaink használatáról, melyek alapján statisztikák, illetve hirdetések készülhetnek. A weboldal további használatával beleegyezel a sütik használatába. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás