Nem félünk a farkastól, nem esz meg csak megkóstol!

Nem félünk a farkastól, nem esz meg csak megkóstol!

Nem félünk a farkastól, nem esz meg csak megkóstol!

– Azon a télen történt, amikor még kislány voltam s emlékszem, olyan nagy tél volt, hogy a hidegben lefagyott a szamarak füle s még a szarvuk is.
– Akkor tanultad azt a vicces farkasos éneket is?
– Igen, akkor, de mesélem nektek szépen az elejétől – mosolyodott el édesanyánk.

Tátika bejött értünk a városba. A hószánt a két lóval a Kajántó völgyében hagyta egy ismerősnél. Sodort egy szivart, szájzugába tette, báránybőr kucsmáját fejébe igazította és fütyörészve, hosszú, komótos léptekkel elindult a belváros felé. A gyermekikért jött.

– Szaporázni kell hazafelé, ránk ne esteledjen a kopárságon. Mire hazaérünk a Kereszttájba, tán még a kisbárány is megszületik. Mekkorák lehetnek a gyermekik, mióta nem láttam őket biztos már nagyot nőttek, sokat ügyesedtek – morfondírozott magában.

Percenként kukucskáltunk az ablakon, előtte a jégvirágra ráleheltünk s ujjunkkal ügyesen megkapartuk. Ajj, de vártuk Tátikát, egymást bökdösve nyomtuk orrunkat a hideg ablakhoz, hogy elsőként pillantsuk meg nagytatánkat.

A lerben* már megsült a krumpli, finom illata belengte a kis konyhát. A sezlonyon nagy táska, keresztben csatos, benne a cókmókunk, mellé kikészítve kabát, sapka, sál.

Megnyikordult a kiskapu, Tátika befordult, maga után berakta s két hatalmas csizmáját alaposan a földhöz csapva jött befelé. A házba érve kucsmáját levette, nagy fekete posztókabátját a hótól lerázva a fogasra akasztotta.

Huncut szemeit összehúzva sokáig figyelt minket. Megszeppenve, izgatottan vártuk mit húz elő tarisznyájából. Nagy nevetve előkapott három mosolygós, piros almát, Mámika csomagolta nekünk. Az asztalra tett egy nagy üveg mézet. Egy üveg jóféle szilvapálinkát is előügyeskedett, a ház urának hozta:

-Kell a gyógyszer ebben a kutya időben kicsinek is, nagynak is – kacsintott nevetősen édesanyánkra.

Leült a sparhert mellé kicsit melegedni, két nagy kezét a tűz fölött összedörgölte. Közben megbeszélték édesanyánkkal a világ dolgát s baját, majd térdére csapva felállt

– Na, ki jön velem?

Mint akit megcsíptek, egyszerre ugrottunk a nyakába attól tartva le ne maradjunk. Egykettőre, kabát, sapka, sál és indulhatunk. Édesanyánk egy-egy jó meleg héjában sült krumplit betett a kabátunk zsebébe, az úton majd melegíti a kis kezünket, s ha megéhezünk, elmajszoljuk. Tátikára is felkerült a hatalmas posztókabát, fejébe nyomta kucsmáját s gyors búcsúzkodás után felkapta unokatestvéremet, másik kezébe a csatos táskát, közben maga előtt terelgetve kifele öcsémet s engem. Édesanyánk még utánunk szólt:

– Édesapám aztán a gyermekik s a két szeme, úgy vigyázzon reájuk, mint a szeme világára s a becsületére.
– Jól van, na, nyugodt legyél, ti is fölnőttetek vagy nem s nem prédáltuk el egyiktek se – nevetett vissza Táti.

Mi ketten öcsémmel a magunk három és öt évével már nagynak számítottunk, s egy darabon egymás kezét ügyesen fogva tudtunk jönni lábon, főleg, hogy sejtettük majd mi is sorra kerülhetünk az ölben menésre, ha kicsi lábunk elfárad a hatalmas hóbuckákon.

A Kajántó völgyéig hamar kijutottunk, szerencsénkre egy ismerős lovasszekerével arra tartott s egy jó darabon elvitt bennünket. Minket felraktak hátulra a szalmába, Tátika meg felpattant a bakra az ember mellé, s míg kitárgyalták a dolgokat meg is érkeztünk az utca elejébe.

Már nagyon vártak bennünket, Tátika a két lovát egykettőre befogta a hószán elé. Kihozták a házból az előmelegített, finom báránybőröket, nagy puha kuckót készítettek belőle, minket, a három gyereket szép sorba beleültettek és alaposan bebugyoláltak, meg ne fagyjunk a hosszú úton. Középre tették a kicsit, öcsémet s engem, a nagyokat meg a két szélére. A csatos táska a lábunk alá került, támasztéknak. Zsebünkben a meleg krumpli, kívülről a puha báránybőr, csuda jó dolgunk volt. Csak a gombszemeink látszottak ki meg a pisze orrunk hegye.

Tátika felpattant a bakra, előkapta ostorát, s egy kurta füttyentéssel jelezte lovainak, hogy indulunk hazafelé. A két ló gazdája füttyentésére büszkén megrázta magát, a nyakukba akasztott csengettyűsor csilingelve jelezte indulásunkat, majd prüszkölve, vidáman, szinte táncolva húzta a nagy hószánt, csak úgy porzott nyomunkban a hó. Tátika jó szokásához híven sodort szivarral a szája csücskében dudorászott s néha hátrapillantott vagy szólt, hogy megvagyunk-e. Jó világ volt ránk a meleg bundák alatt, összebújva sutyorogtunk, vajon mivel vár minket Mámikánk. Biztos készít nekünk pergeltcukros almát, s törünk diót, mogyorót. Tátika meg mondta édesanyánknak, kihallgattuk, mire megérkezünk, lehet már megszületik a kisbárány, na ha úgy lesz biztos, behozza nekünk a melegre s játszhatunk vele. A nagy tervszövögetésben el-elpilledtünk, csak Tátika hangjára riadtunk fel néha ahogy a lovait igazgatta: hojszra, teeee, ne csááára, még a végin beborítasz.

Már a Szénafüvek közepe táján, a Fogadók közelében poroszkáltunk, mikor a két ló hirtelen idegesen felnyerített s két hátsó lábára ágaskodva, riadva megtorpant.

Tátika felpattant ültő helyéből s nagyot rikkantott:

– Kapaszkodjatok, s fogjátok a kicsit, farkasok vannak a távolban, felénk rohannak.

Megszeppenve, összekapaszkodva még jobban bebújtunk a bunda alá, gondoltuk onnan nem látszunk ki, s akkor a farkas se talál meg minket. Hirtelen megelevenedtek a mesék a nagy fülű, hosszú orrú farkasról s jobbnak láttuk, ha most icipicire és láthatatlanra összehúzzuk magunkat. Közben Táti a gyeplőt keményen tartva Fejérd felé irányította a lovakat:

– Höj, Ráró, höj, Csillag –Tátika, ahogy állt a bakon, alakja hosszan felmagasodott, tán az égig ért, öblös hangja pedig, ahogy bíztatta a megriadt lovakat, bezengte a havas, kopár tájat.

A két ló inaikat megfeszítve vágtára fogta, szikrázott a szántalp alatt az út. Előttünk, a távolban látszott a fejérdi templomtorony s a házak füstölő kéménye, jobbról meg a farkasok üvöltő szürkesége közeledett felénk. Meg se mertünk mukkanni, tudtuk, hogy most csendben kell lenni, de azért óvatosan kikukucskáltam a bunda alól, mert látni akartam, tényleg olyan nagy füle és hosszú orra van a farkasnak, ahogy Mámika mesélte. Hirtelen a farkasos mesébe csöppentem, megláttam a vezérfarkast, ahogy fejét előre szegve villogó szemekkel, félelmeteseket üvöltve és vicsorogva, társaival a nyomában vágtat felénk a lankák felől. Tátika a bakon hirtelen mesebeli óriássá változott, aki megvéd minden bajtól, és ha kell, szembeszáll a gonosz farkassal. Azért a biztonság kedvéért magamban gyorsan megígértem, hogy nagyon jó gyerek leszek, mert a jó gyerekeket biztosan nem eszi meg a farkas, és különben is a jó gyerekek mindig jutalmat kapnak. Ahogy így elmerengtem a bunda alól kikukucskálva, a távolból kutyacsaholást hallottam. A fejérdi határ felől hatalmas juhászkutyák, nyakukon kifele fordított szöges lánccal gazdájuk bíztatására a farkasok felé inaltak, védve embert s jószágot. A farkasok megérezve a kutyák közeledtét nem merészkedtek közelebb s így már megnyugodva beporoszkáltunk a fejérdi fogadóig.

Tátikát, a környékbeli nagygazdát tisztelték s becsülték, jó szívvel fogadták. A férfiak hátát lapogatva bekísérték, a fehérnépek meg minket, gyerekeket vettek szárnyaik alá. Téblábolt ott pár gyerek is, ami kapóra jött, mert kissé kiszínezve nagy hüledezések közepette öcsémmel elmeséltük nekik a farkasos mesét ily módon egyből hőssé válva a szemükben.

Megköszönve a segítséget visszakászálódtunk a hószánra, hogy még szürkület előtt hazaérjünk.

A maradék úton Tátika, bíztatásképpen, viccelődve megtanította nekünk a farkast látott gyerekek nótáját:

„Nem félünk a farkastól, farkastól, farkastól

Nem esz meg csak megkóstol

Ham-ham-ham-ham-hamm”

Mire kívülről fújtuk a bátrak nótáját meg is érkeztünk a Kereszttájba. A dombról láttuk a tanyát mosolygó fényeivel bekuckózva a nagy fehér tájba, Mámikánkat, aki meghallva a lovak nyakán csilingelő csengősort kiszalad a házból, vállán hárászkendőjével és tárt karokkal vár minket, a legdrágább kincseit: az unokáit és Tátikát.

– Akkor, azon az úton megtanultam, hogy amíg felnőttet látok, semmitől sem kell félnem, főleg, ha közben énekelem a bátrak énekét, a farkasos nótát.
– Ezért tanítottad meg nekünk is?
– Igen, ezért, mert ha úgy érzed, hogy közeledik valami félelmetes, ezt bátran énekelheted, és akkor nem fogsz félni.
– A kisbáránnyal mi lett, megszületett?
– Igen, azon az éjszakán megszületett, de ez már egy következő mese lesz. Most már későre jár, bújjatok össze és alvás – puszilt meg édesanyánk lefekvés előtt.

A sötét csendben húgom félve megkérdezte:

– Szerinted tényleg van igazi farkas? És ide be tud jönni? És ha ide bejön, akkor megesz?
– Igen, van farkas, de csak azt eszi meg akinek kilóg a lába a paplan alól és az te vagy – ijesztgettem magamban kuncogva, és a végére még tartogattam neki egy Ham-ham-ham-ham-hamm-os csiklantást.

*sütő

Az oldalon sütiket használunk, melynek segítségével oldalunk látogatottságát mérjük, valamint a közösségi portálokon található oldalainkhoz való gyors hozzáférést biztosítjuk. A sütik segítségével információkat osztunk meg hirdetési, közösségi média és elemző partnereinkkel a weboldalunk, illetve közösségi oldalaink használatáról, melyek alapján statisztikák, illetve hirdetések készülhetnek. A weboldal további használatával beleegyezel a sütik használatába. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás