- Azon a télen tör­tént, ami­kor még kis­lány vol­tam s emlék­szem, olyan nagy tél volt, hogy a hideg­ben lefa­gyott a sza­ma­rak füle s még a szar­vuk is.
– Akkor tanul­tad azt a vic­ces far­ka­sos éne­ket is?
– Igen, akkor, de mesé­lem nek­tek szé­pen az ele­jé­től – moso­lyo­dott el édesanyánk.

Tátika bejött értünk a város­ba. A hószánt a két lóval a Kajántó völ­gyé­ben hagy­ta egy isme­rős­nél. Sodort egy szi­vart, száj­zu­gá­ba tet­te, bárány­bőr kucs­má­ját fejé­be iga­zí­tot­ta és fütyö­rész­ve, hosszú, komó­tos lép­tek­kel elin­dult a bel­vá­ros felé. A gyer­me­ki­kért jött.

- Szaporázni kell haza­fe­lé, ránk ne este­led­jen a kopár­sá­gon. Mire haza­é­rünk a Kereszttájba, tán még a kis­bá­rány is meg­szü­le­tik. Mekkorák lehet­nek a gyer­me­kik, mió­ta nem lát­tam őket biz­tos már nagyot nőt­tek, sokat ügye­sed­tek – mor­fon­dí­ro­zott magában.

Percenként kukucs­kál­tunk az abla­kon, előt­te a jég­vi­rág­ra rále­hel­tünk s ujjunk­kal ügye­sen meg­ka­par­tuk. Ajj, de vár­tuk Tátikát, egy­mást bök­dös­ve nyom­tuk orrun­kat a hideg ablak­hoz, hogy első­ként pil­lant­suk meg nagytatánkat.

A ler­ben* már meg­sült a krump­li, finom illa­ta beleng­te a kis kony­hát. A sez­lo­nyon nagy tás­ka, kereszt­ben csa­tos, ben­ne a cók­mó­kunk, mel­lé kiké­szít­ve kabát, sap­ka, sál.

Megnyikordult a kis­ka­pu, Tátika befor­dult, maga után berak­ta s két hatal­mas csiz­má­ját ala­po­san a föld­höz csap­va jött befe­lé. A ház­ba érve kucs­má­ját levet­te, nagy feke­te posz­tó­ka­bát­ját a hótól leráz­va a fogas­ra akasztotta.

Huncut sze­me­it össze­húz­va soká­ig figyelt min­ket. Megszeppenve, izga­tot­tan vár­tuk mit húz elő tarisz­nyá­já­ból. Nagy nevet­ve elő­ka­pott három mosoly­gós, piros almát, Mámika cso­ma­gol­ta nekünk. Az asz­tal­ra tett egy nagy üveg mézet. Egy üveg jófé­le szil­va­pá­lin­kát is elő­ügyes­ke­dett, a ház urá­nak hozta:

-Kell a gyógy­szer ebben a kutya idő­ben kicsi­nek is, nagy­nak is – kacsin­tott neve­tő­sen édesanyánkra.

Leült a spar­hert mel­lé kicsit mele­ged­ni, két nagy kezét a tűz fölött össze­dör­göl­te. Közben meg­be­szél­ték édes­anyánk­kal a világ dol­gát s baját, majd tér­dé­re csap­va felállt

- Na, ki jön velem?

Mint akit meg­csíp­tek, egy­szer­re ugrot­tunk a nya­ká­ba attól tart­va le ne marad­junk. Egykettőre, kabát, sap­ka, sál és indul­ha­tunk. Édesanyánk egy-egy jó meleg héjá­ban sült krump­lit betett a kabá­tunk zse­bé­be, az úton majd mele­gí­ti a kis kezün­ket, s ha meg­éhe­zünk, elmaj­szol­juk. Tátikára is fel­ke­rült a hatal­mas posz­tó­ka­bát, fejé­be nyom­ta kucs­má­ját s gyors búcsúz­ko­dás után fel­kap­ta uno­ka­test­vé­re­met, másik kezé­be a csa­tos tás­kát, köz­ben maga előtt terel­get­ve kife­le öcsé­met s engem. Édesanyánk még utá­nunk szólt:

- Édesapám aztán a gyer­me­kik s a két sze­me, úgy vigyáz­zon reá­juk, mint a sze­me vilá­gá­ra s a becsületére.
– Jól van, na, nyu­godt legyél, ti is föl­nőt­te­tek vagy nem s nem pré­dál­tuk el egyik­tek se – neve­tett vissza Táti.

Mi ket­ten öcsém­mel a magunk három és öt évé­vel már nagy­nak szá­mí­tot­tunk, s egy dara­bon egy­más kezét ügye­sen fog­va tud­tunk jön­ni lábon, főleg, hogy sej­tet­tük majd mi is sor­ra kerül­he­tünk az ölben menés­re, ha kicsi lábunk elfá­rad a hatal­mas hóbuckákon.

A Kajántó völ­gyé­ig hamar kiju­tot­tunk, sze­ren­csénk­re egy isme­rős lovas­sze­ke­ré­vel arra tar­tott s egy jó dara­bon elvitt ben­nün­ket. Minket fel­rak­tak hátul­ra a szal­má­ba, Tátika meg fel­pat­tant a bak­ra az ember mel­lé, s míg kitár­gyal­ták a dol­go­kat meg is érkez­tünk az utca elejébe.

Már nagyon vár­tak ben­nün­ket, Tátika a két lovát egy­ket­tő­re befog­ta a hószán elé. Kihozták a ház­ból az elő­me­le­gí­tett, finom bárány­bő­rö­ket, nagy puha kuc­kót készí­tet­tek belő­le, min­ket, a három gye­re­ket szép sor­ba bele­ül­tet­tek és ala­po­san bebu­gyo­lál­tak, meg ne fagy­junk a hosszú úton. Középre tet­ték a kicsit, öcsé­met s engem, a nagyo­kat meg a két szé­lé­re. A csa­tos tás­ka a lábunk alá került, támasz­ték­nak. Zsebünkben a meleg krump­li, kívül­ről a puha bárány­bőr, csu­da jó dol­gunk volt. Csak a gomb­sze­me­ink lát­szot­tak ki meg a pisze orrunk hegye.

Tátika fel­pat­tant a bak­ra, elő­kap­ta osto­rát, s egy kur­ta füttyen­tés­sel jelez­te lova­i­nak, hogy indu­lunk haza­fe­lé. A két ló gaz­dá­ja füttyen­té­sé­re büsz­kén meg­ráz­ta magát, a nya­kuk­ba akasz­tott csen­gettyű­sor csi­lin­gel­ve jelez­te indu­lá­sun­kat, majd prüsz­köl­ve, vidá­man, szin­te tán­col­va húz­ta a nagy hószánt, csak úgy por­zott nyo­munk­ban a hó. Tátika jó szo­ká­sá­hoz híven sodort szi­var­ral a szá­ja csücs­ké­ben dudo­rá­szott s néha hát­ra­pil­lan­tott vagy szólt, hogy megvagyunk‑e. Jó világ volt ránk a meleg bun­dák alatt, össze­búj­va sutyo­rog­tunk, vajon mivel vár min­ket Mámikánk. Biztos készít nekünk per­gelt­cuk­ros almát, s törünk diót, mogyo­rót. Tátika meg mond­ta édes­anyánk­nak, kihall­gat­tuk, mire meg­ér­ke­zünk, lehet már meg­szü­le­tik a kis­bá­rány, na ha úgy lesz biz­tos, behoz­za nekünk a meleg­re s játsz­ha­tunk vele. A nagy terv­szö­vö­ge­tés­ben el-elpil­led­tünk, csak Tátika hang­já­ra riad­tunk fel néha ahogy a lova­it igaz­gat­ta: hojsz­ra, tee­ee, ne csá­á­ára, még a végin beborítasz.

Már a Szénafüvek köze­pe táján, a Fogadók köze­lé­ben porosz­kál­tunk, mikor a két ló hir­te­len ide­ge­sen fel­nye­rí­tett s két hát­só lábá­ra ágas­kod­va, riad­va megtorpant.

Tátika fel­pat­tant ültő helyé­ből s nagyot rikkantott:

- Kapaszkodjatok, s fog­já­tok a kicsit, far­ka­sok van­nak a távol­ban, felénk rohannak.

Megszeppenve, össze­ka­pasz­kod­va még job­ban bebúj­tunk a bun­da alá, gon­dol­tuk onnan nem lát­szunk ki, s akkor a far­kas se talál meg min­ket. Hirtelen meg­ele­ve­ned­tek a mesék a nagy fülű, hosszú orrú far­kas­ról s jobb­nak lát­tuk, ha most ici­pi­ci­re és lát­ha­tat­lan­ra össze­húz­zuk magun­kat. Közben Táti a gyep­lőt kemé­nyen tart­va Fejérd felé irá­nyí­tot­ta a lovakat:

- Höj, Ráró, höj, Csillag –Tátika, ahogy állt a bakon, alak­ja hosszan fel­ma­ga­so­dott, tán az égig ért, öblös hang­ja pedig, ahogy bíz­tat­ta a meg­ri­adt lova­kat, bezeng­te a havas, kopár tájat.

A két ló ina­i­kat meg­fe­szít­ve vág­tá­ra fog­ta, szik­rá­zott a szán­talp alatt az út. Előttünk, a távol­ban lát­szott a fej­ér­di temp­lom­to­rony s a házak füs­tö­lő kémé­nye, jobb­ról meg a far­ka­sok üvöl­tő szür­ke­sé­ge köze­le­dett felénk. Meg se mer­tünk muk­kan­ni, tud­tuk, hogy most csend­ben kell len­ni, de azért óva­to­san kiku­kucs­kál­tam a bun­da alól, mert lát­ni akar­tam, tény­leg olyan nagy füle és hosszú orra van a far­kas­nak, ahogy Mámika mesél­te. Hirtelen a far­ka­sos mesé­be csöp­pen­tem, meg­lát­tam a vezér­far­kast, ahogy fejét elő­re szeg­ve vil­lo­gó sze­mek­kel, félel­me­te­se­ket üvölt­ve és vicso­rog­va, tár­sa­i­val a nyo­má­ban vág­tat felénk a lan­kák felől. Tátika a bakon hir­te­len mese­be­li óri­ás­sá vál­to­zott, aki meg­véd min­den baj­tól, és ha kell, szem­be­száll a gonosz far­kas­sal. Azért a biz­ton­ság ked­vé­ért magam­ban gyor­san meg­ígér­tem, hogy nagyon jó gye­rek leszek, mert a jó gye­re­ke­ket biz­to­san nem eszi meg a far­kas, és külön­ben is a jó gye­re­kek min­dig jutal­mat kap­nak. Ahogy így elme­reng­tem a bun­da alól kiku­kucs­kál­va, a távol­ból kutya­csa­ho­lást hal­lot­tam. A fej­ér­di határ felől hatal­mas juhász­ku­tyák, nya­ku­kon kife­le for­dí­tott szö­ges lánc­cal gaz­dá­juk bíz­ta­tá­sá­ra a far­ka­sok felé inal­tak, véd­ve embert s jószá­got. A far­ka­sok meg­érez­ve a kutyák köze­led­tét nem merész­ked­tek köze­lebb s így már meg­nyu­god­va bepo­rosz­kál­tunk a fej­ér­di fogadóig.

Tátikát, a kör­nyék­be­li nagy­gaz­dát tisz­tel­ték s becsül­ték, jó szív­vel fogad­ták. A fér­fi­ak hátát lapo­gat­va bekí­sér­ték, a fehér­né­pek meg min­ket, gye­re­ke­ket vet­tek szár­nya­ik alá. Téblábolt ott pár gye­rek is, ami kapó­ra jött, mert kis­sé kiszí­nez­ve nagy hüle­de­zé­sek köze­pet­te öcsém­mel elme­sél­tük nekik a far­ka­sos mesét ily módon egy­ből hős­sé vál­va a szemükben.

Megköszönve a segít­sé­get vissza­ká­szá­lód­tunk a hószán­ra, hogy még szür­kü­let előtt hazaérjünk.

A mara­dék úton Tátika, bíz­ta­tás­kép­pen, vic­ce­lőd­ve meg­ta­ní­tot­ta nekünk a far­kast látott gye­re­kek nótáját:

„Nem félünk a far­kas­tól, far­kas­tól, farkastól

Nem esz meg csak megkóstol

Ham-ham-ham-ham-hamm”

Mire kívül­ről fúj­tuk a bát­rak nótá­ját meg is érkez­tünk a Kereszttájba. A domb­ról lát­tuk a tanyát mosoly­gó fénye­i­vel bekuc­kóz­va a nagy fehér táj­ba, Mámikánkat, aki meg­hall­va a lovak nya­kán csi­lin­ge­lő csen­gő­sort kisza­lad a ház­ból, vál­lán hárász­ken­dő­jé­vel és tárt karok­kal vár min­ket, a leg­drá­gább kin­cse­it: az uno­ká­it és Tátikát.

- Akkor, azon az úton meg­ta­nul­tam, hogy amíg fel­nőt­tet látok, sem­mi­től sem kell fél­nem, főleg, ha köz­ben éne­ke­lem a bát­rak éne­két, a far­ka­sos nótát.
– Ezért taní­tot­tad meg nekünk is?
– Igen, ezért, mert ha úgy érzed, hogy köze­le­dik vala­mi félel­me­tes, ezt bát­ran éne­kel­he­ted, és akkor nem fogsz félni.
– A kis­bá­ránnyal mi lett, megszületett?
– Igen, azon az éjsza­kán meg­szü­le­tett, de ez már egy követ­ke­ző mese lesz. Most már késő­re jár, búj­ja­tok össze és alvás – puszilt meg édes­anyánk lefek­vés előtt.

A sötét csend­ben húgom fél­ve megkérdezte:

- Szerinted tény­leg van iga­zi far­kas? És ide be tud jön­ni? És ha ide bejön, akkor megesz?
– Igen, van far­kas, de csak azt eszi meg aki­nek kilóg a lába a pap­lan alól és az te vagy – ijeszt­get­tem magam­ban kun­cog­va, és a végé­re még tar­to­gat­tam neki egy Ham-ham-ham-ham-hamm-os csiklantást.

*sütő