Közismert hie­de­lem sze­rint ha a med­ve gyer­tya­szen­te­lő­kor meg­lát­ja az árnyé­kát, elnyú­lik a tél, de ha nem, korai tavasz­ra szá­mít­ha­tunk. CLAUUE GAIUNEBET fel­te­vé­se sze­rint ez a babo­na a nap­tár­rend­szer fél­re­ér­té­sé­ből szü­le­tett. A fran­cia tudós úgy véli, hogy a med­vé­nek nem nap­pal, hanem éjjel kel­le­ne meg­néz­nie az árnyé­kát, kide­rí­ten­dő, teli­hold van‑e vagy sem (már a fél­hold is vet némi árnyé­kot, teli­hold­nál olvas­ni is lehet). Az idő­jós­lás­nak, leg­alább­is nap­tá­ri vonat­ko­zás­ban, csak így van értel­me. Ha ugyan­is gyer­tya­szen­te­lő­kor teli­hold van, messze esik – no, nem a tavasz, de a böjt végét jel­ző tavasz­ün­nep: a hús­vét. Ha újhold lévén, az orrá­ig sem lát a mac­kó, hama­rost itt van, már­ci­us 22- én, a csil­la­gá­sza­ti tavasz beköszöntekor.

Szép, szép, de mi köze ehhez a medvének?

Őseink a med­vé­ben a leg­főbb (állat)- isten­sé­get tisz­tel­ték, a vege­tá­ci­ós cik­lus, illet­ve a hold­vál­to­zá­sok urát (a régi­ek e ket­tőt össze­kap­csol­ták). Téli álmá­ból való feb­ru­ár ele­ji ébre­dé­se, vala­mint az, hogy ekkor hoz­za világ­ra bocsa­it, a ter­mé­szet föl­tá­ma­dá­sá­nak, a tavasz eljö­ve­te­lé­nek jel­ké­pé­vé vált. A med­ve­kul­tusz euró­pai nyo­mai a jég­kor­szak ele­jé­ig követ­he­tők a múlt­ban. A tél­vé­gi med­ve­ün­nep finn­ugor roko­na­ink­nál, a far­san­gi med­ve­ala­kos­ko­dás Európa-szer­te, így nálunk is ele­ven szo­kás volt a közel­múl­tig. A med­ve­bőr­be bújt hősök (Medve Jankó, Medvebőrös) a nem­zet­kö­zi mese­iro­da­lom­nak ma is nép­sze­rű alakjai.

Az antik Rómában feb­ru­ár 13-án ünne­pé­lyes körül­mé­nyek között idéz­ték fel Callisto (görög Kallisztó) med­ve regé­jét (a nap­hoz egyéb­ként a mai­hoz hason­ló idő­jós­ló szo­kás tapadt). Kallisztó a klasszi­kus mítosz sze­rint Kéteusz vagy Lükaón leá­nya és Artemisz szűz társ­nő­je volt. Fogadalma elle­né­re enge­dett Zeusz csá­bí­tá­sá­nak és teher­be esett. Artemisz ezért med­vé­vé vál­toz­tat­ta, hogy kutyá­i­val szét­té­pes­se, de Zeusz ide­jé­ben köz­be­lé­pett. Miután Kallisztó meg­szül­te fia­it: Arkaszt és – egy vál­to­zat sze­rint – Pánt, (az ismer­tebb vál­to­zat­ban Pán any­ja Amalthea kecs­ke­is­ten­nő volt, aki Zeuszt is szop­tat­ta), Zeusz az égbe emel­te sze­rel­me­sét. Belőle lett a Nagy Medve csil­lag­kép. Valójában Kallisztó jelen­té­se „leg­szebb”, s Artemisznek, az Allatok Úrnőjének egyik neve és meg­je­le­né­si for­má­ja volt, aki­nek tisz­te­le­té­re med­ve­ala­kos­ko­dás­sal egy­be­kö­tött ünne­pet tar­tot­tak. (A görög arklosz szó mind­ezt magá­ban fog­lal­ja. Jelentései: „med­ve, Nagy Medve, észak” – mely­nek csil­la­gát a Nagy Medve felett talál­juk meg -, „Artemisz szol­gá­ló szü­ze”. Artemisz neve is össze­függ az ark­tosz szó­val, s nyel­vi­leg nem közöm­bös az sem, hogy a név­nek, csak­úgy, mint a med­ve indo­ger­mán elne­ve­zé­se­i­nek az első szó­tag­ja az állat mor­gó hang­ját (arrh] idé­zi föl (1. az Uránuszról írta­kat), és hogy az isten­nőt Árkádiában, mely­nek Arkasz volt első kirá­lya, külö­nös­kép­pen tisz­tel­ték.) Artemisz (lati­nul Diana) mint hold­is­ten­nő Brighidhez s a későb­bi Gyertyaszentelő Boldogasszonyhoz hason­ló­an „fény­ho­zó” és a vajú­dó asszo­nyok véd­nö­ke volt.

A feb­ru­ár 15‑i Lupercalia („Farkasűző”) ünnep is részint Callistóhoz kap­cso­ló­dik. Lupercus a nyá­jak őrző iste­ne volt, ez med­ve­is­te­ni sze­rep­kör. Az ünnep név­adó­ja a med­ve­nim­fa egyik fel­te­vés sze­rin­ti aty­já­ra, Lükaónra irá­nyít­ja figyel­mün­ket. Lükaón ugyan­is „fár kas sze­rű t” jelent. Az ünnep rítu­sai a nők ter­mé­keny­sé­gé­nek foko­zá­sát céloz­ták: mez­te­len ifjak a várost kör­be­fut­va kecs­ke­bőr-kor­báccsal ütle­gel­ték az útjuk­ba kerü­lő asszo­nyo­kat, hogy ter­mé­ke­nyek legye­nek. A ter­mé­keny­ség­va­rázs­lás a „nap­fény­re hozó” med­dő hold­is­ten­nő­re utal, a mez­te­len kecs­ke­bőr-kor­bá­cso­sok Kallisztó egyik fiá­nak, Pán kecs­ke­is­ten­nek pap­jai is lehet­né­nek, hiszen a kecs­ke is ter­mé­keny­ség­jel­kép. (Hadd emlé­kez­tes­sek Piroskára és a far­kas­ra, a szent reme­ték legen­dá­já­ban sze­rep­lő far­kas­ra, kecs­ke­em­ber­re! A kecs­ke­bőr-kor­bács­csal „űzött” far­kas hie­del­mi jelen­tő­sé­gé­re néz­ve tud­nunk kell, hogy a nap­is­ten – Apollón, később a nap­is­te­ni voná­sok­kal meg­raj­zolt Krisztus is – „Jó Pásztor” vagy vezér­kos, vezér­bak képé­ben száll szem­be a nyá­jat fenye­ge­tő far­kas­sal: a Sötétség feje­del­mé­vel. S még az állat­me­sék­ben, AESopuséban vagy PHAEDRUséban is, a far­kas vagy a med­ve a kecs­ke és a bárány fő ellen­sé­ge.) Kallisztó apjá­nak másik neve, Kéteusz a Cet csil­lag­zat görög nevé­nek hím­ne­mű alak­ja. Az euró­pai med­ve­is­ten tisz­te­le­té­ben osz­to­zó indo­eu­ró­pai Varuna isten álla­ta ugyan­ez a cet volt.

Állatistenekre, totem­ál­la­tok­ra jel­lem­ző, hogy iga­zi nevü­ket tilos volt kimon­da­ni. Helyette egyik jel­ző­jét hasz­nál­hat­ták. Ilyen a szláv (finn­ugor ere­de­tű?) med­ve is: „méz­evőt” jelent. Több feb­ru­á­ri szent: Brigitta, Balázs és Bálint áll kap­cso­lat­ban a med­vé­vel. Brigitta és Bálint a nevük sze­rint is. Bálint „Erőset” jelent, s a med­ve­is­ten egyik neve volt. Egy másik nevét, a „Torkost” falánk­sá­gá­nak köszön­het­te. A keresz­tény iko­nog­rá­fi­á­ban a disz­nó mel­lett ő tes­te­sí­ti meg a Falánkság bűnét. RABELAIS nagy­ét­kű óri­á­sa­i­nak, Gargantuának és Pantagruelnek, a far­sang e két jel­leg­ze­tes hie­del­mi figu­rá­já­nak is a míto­szok med­ve­hő­se volt az elő­ké­pe. A med­ve har­ma­dik neve, az „Erdei Pásztor” a feb­ru­ár­ban ünne­pelt Quirinus pász­tor­is­ten­hez, Varuna itá­li­ai meg­fe­le­lő­jé­hez vezet bennünket.

Arisztotelész még úgy tud­ta, hogy a med­ve, ami­kor fel­éb­red téli álmá­ból, pur­gá­ló hatá­sú füve­ket eszik, hogy a ben­ne rekedt salak­tól meg­tisz­tul­jon. Ilyen az erős has­haj­tó „med­ve­hagy­ma” (Allium ursi­num). Ez azt a dugót is kilö­ki a hátul­já­ból, ami­vel a tél ele­jén duga­szol­ta be magát. A med­vét a falánk­sá­gá­ról és önpur­gá­lá­sá­ról szó­ló hie­del­mek a far­san­gi evés-ivás és a rákö­vet­ke­ző böj­ti meg­tisz­tu­lás négy lábon járó pél­da­ké­pé­vé tet­ték. Öntisztításának azon­ban több jelen­té­se is van. Utal az idő­szak­ra jel­lem­ző böj­ti sze­lek­re, melyek­nek a hagyo­mány sze­rint az égis­ten {Odin, „Varuna) a kibo­csá­tó­ja. Ehhez tár­sul az a kép­zet, mely sze­rint a hol­tak lel­ke­it a med­ve­is­ten a „Torkos” nye­li el, és ő is bocsájt­ja ki őket ismét, hogy új test­be köl­töz­hes­se­nek. A sze­les idő a nép­hit sze­rint (gonosz) szel­lem­já­rás ide­je! Egyiptomtól Észak-Európáig ismert ősi elkép­ze­lés sze­rint a hol­tak lel­kei a Göncölszekérben vár­ják vissza­té­ré­sük ide­jét. A Nagy Medve „gyom­ra és hát­só fer­tá­lya” ez! A sze­kér­csil­lag­zat neve szá­mos nép­nél halot­tas­ko­csi értel­mű, és erről a magyar nép­ha­gyo­mány is tud. A legen­da sze­rint Szent László holt­tes­tét egy sze­kér magá­tól vit­te vég­ső nyug­vó­he­lyé­re, Váradra, vagy­is sem ökör, sem ló nem volt elé­be fog­va. Hogy milyen sze­kér lehe­tett, azt a Göncöl Szent László sze­ke­re elne­ve­zé­se árul­ja el. A bri­tek egye­ne­sen Artúr király sze­ke­ré­nek nevez­ték, s a kel­ta ere­de­tű Artúr név szin­tén „med­vét” jelent! (Emlékezzünk az Uranusról és Artemiszről írtak­ra; a mor­gó nevű kel­ta ural­ko­dó épp­úgy nem hal meg, mint Uránosz, hanem hoz­zá hason­ló­an egy „Almás hely” nevű szi­ge­ten, a kel­ta para­di­csom­ban szen­de­reg örök félálomban.)

A med­ve­is­ten­sé­get nem­csak a görög-római művelt­ség azo­no­sí­tot­ta a Nagy Medve csil­lag­kép­pel. Finnugor roko­na­ink hit­vi­lá­gá­ban több jel­kép szál fut össze: a han­tik a csil­lag­za­tot – töb­bek között – a halott med­ve­is­tent hor­do­zó halot­tas szán­nak kép­zel­ték. Artemisz med­ve­is­ten­nő csil­lag­kép­pé válá­sá­nak regé­jé­re gon­dol­va pedig érde­mes eszünk­be idéz­ni, hogy a szom­szé­dos Kis Medvét ele­ink Nagyasszony tár­sze­ke­ré­nek, Nagyboldogasszony csil­la­gá­nak is nevezték.

/Forrás: Jankovics Marcell – Jelkép Kalendárium/