CSOKONAI a vén­lány­csú­fo­ló far­sang­vég egy­kor ked­ves szent szü­zé­től, Dorottyától (febr. 6.) köl­csö­nöz­te víg­epo­sza cím­adó hős­nő­jé­nek nevét. Dorottya a négy „fő szűz” (vir­gi­nes capi­ta­les) egyi­ke volt, akit társ­nő­i­vel, Antiókhiaí Margittal, Alexandriai Katalinnal és (Nikomédiai) Borbálával együtt a II. vati­ká­ni zsi­nat (1968) mint köl­tött sze­mélyt törölt a szen­tek sorá­ból és a római naptárból.

Dorottya (Dorothea) legen­dá­ja nem túl ere­de­ti: nap­tá­ri szom­szé­da­i­tól köl­csön­zött ele­mek­ből rakos­gat­ták össze. Eszerint a keresz­tény római pol­gár Dorus (görög „aján­dék”) és Thea („isten­nő”) három leá­nya közül a leg­ki­sebb­ként Kappadókiában lát­ta meg a nap­vi­lá­got. A helyi ural­ko­dó bele­sze­re­tett, s mikor a leány mint Szent Ágnes vagy Ágota ellen­állt, mond­ván, hogy ő Krisztus jegye­se, for­ró ónnal teli kád­ba vet­tet­te, de Dorothea sér­tet­len maradt. Kilenc napot bör­tön­ben seny­vedt. Ott angya­lok táp­lál­ták, ami­től szebb lett, mint vala­ha. Miután tovább­ra sem enge­dett hité­ből, sőt, azt állí­tot­ta, hogy Krisztus kert­jé­ben szo­kott rózsát és almát szed­ni, kín­zói vas­ge­re­ben­nel szag­gat­ták húsát, mint Szent Balázsét, mel­lét fák­lyák­kal éget­ték, mint Ágotáét. Mielőtt lefe­jez­ték (303 körül), bírá­ja gúnyo­san azt kér­te tőle, hogy égi jegye­sé­től kül­des­sen néki azok­ból a rózsák­ból, almák­ból. A kivég­zés után egy égi gyer­mek­kül­dönc meg is jelent a bíró­nál egy virá­gok­kal és gyü­möl­csök­kel teli kosár­ral. Az meg­tért a cso­da lát­tán, dicsér­ve Dorottya Istenét, hogy feb­ru­ár­ban rózsát és almát küld­het neki.

Dorottya, a „Tavaszi Rózsa” – így hív­ták segít­sé­gül a hoz­zá imád­ko­zók- e cso­da révén lett a ker­té­szek és virág­áru­sok védő­szent­je. Attribútuma a virá­gos, gyü­möl­csös kosár volt, s neve­nap­ján virá­got és almát szen­tel­tek a temp­lo­mok­ban (Balázs-napi szo­kás köl­csön­zé­se ez is). A feb­ru­á­ri rózsa-cso­da csak a mi euró­pai sze­mün­ket káp­ráz­tat­ja el. Szűkebb pát­ri­á­já­nak kies ten­ger­part­ja­in a feb­ru­á­ri rózsa­nyí­lás alig­ha ment rit­ka­ság­szám­ba. Közel járunk az igaz­ság­hoz, ha a Tavaszi Rózsának becé­zett „Istennői Ajándékban” – ezt jelen­ti a szent neve – a régi róma­i­ak tavasz­is­ten­nő­jét, Flórát vél­jük fel­is­mer­ni (emlé­kez­zünk, Rómában feb­ru­ár 10. volt a tavasz első nap­ja!). Róma neve­ze­tes volt rózsa­kul­tu­szá­ról, az örök Város egyik tit­kos szent neve is Flóra („virág”) volt. Jól ismert szte­reo­tip zsá­ner­kép a hanyat­lás korá­ból a fonnyadt rózsa­ko­szo­rú, amely az élv­haj­hász római hom­lo­kát öve­zi. Nem cso­da hát, hogy az üdvö­zü­lést hir­de­tő ősegy­ház a „bűnös” virá­got igye­ke­zett meg­sza­ba­dí­ta­ni a kár­te­vő kép­zet­tár­sí­tá­sok­tól, és a föl­di para­di­csom­ból a mennyei éden­kert­be ültet­te át.

Dorottyát nem­csak a virág‑, hanem a gyer­mek­ker­té­szek, a váran­dós és a szü­lő nők is segít­sé­gül hív­ták, akár­csak szom­szé­da­it: Brigittát, Szűz Máriát és Ágotát; ez is római szár­ma­zá­sá­ra vall (l. Juno, Diana).

Említésre érde­me­sek az egy­ko­ri Dorottya-napi szo­ká­sok. A közép­kor végé­től diá­kok, céhek adták elő a vér­ta­nú dra­ma­ti­zált élet­tör­té­ne­tét, mely később far­san­gi ele­mek­kel bővült (Dorottya-játék). A szűz vér­ta­núk legen­dái, kegyes mon­da­ni­va­ló­juk elle­né­re telis-tele van­nak paj­kos gon­do­la­to­kat ébresz­tő ele­mek­kel (ost­rom­ló sze­rel­me­sek, bor­dély­ház, fél­mez­te­len szü­zek kín­za­tá­sa és hason­lók). A fel­vi­dé­ken Dorottya-nap­kor az asszo­nyok nem varr­hat­tak – vő. a hús­ha­gyói fonás­ta­bu­val – és ha esett, örül­tek a juhá­szok, mert ez azt jelez­te, sok juh­tej­re szá­mít­hat­nak (ez ismét a tej­szim­bo­li­kát, a pász­tor­szent Balázs és a daj­ka Ágota sze­mé­lyét von­ja be a képbe).

Forrás: Jankovics Marcell – Jelképtár

A kép forrása:

Arioso